Napi gondolatok

Kérõ ima?

Lk 11, 5-13
Az evangéliumi szakasz bevezetõjébe betették a liturgikusok, hogy ez a kérõ imádságról szól, pedig nem igaz. Ha errõl szólna, akkor Isten számunkra olyan lenne, mint a szellem Aladin lámpájából, hogy csak meg kell súrolni a lámpát, a szellem kijön és teljesíti a kérésedet. Csakhogy Isten nem jön azonnal, hanem többször kell súrolni a lámpát, újra és újra kérni kell tõle, míg teljesíti a kérésedet. Mintha ez lenne a mai evangélium mondanivalója. Az a benyomásunk lehet, hogy Isten ugyanúgy velkedik velünk szemben, mint a példabeszédbeli házigazda, akit éjjel felkölt a barátja, és kenyeret kér tõle. Elsõ szóra nem ad. Meg kell ismételni, és addig kell követelõzni, míg végül megúnja a zaklatásainkat, és teljesíti a kérésünket.
Az evangéliumi szakasz vége világít rá arra, amit Jézus igazából mondani akart: bár ti gonoszak vagytok, tudtok jót tenni. Tehét, az elõzõ példabeszéd nem Istenrõl szól, hanem rólunk. Igen, bár önzõk vagyunk, mégis tudunk jót tenni barátainkkal, ha nem is elsõ szóra, néha unszolni kell minket, néha félelembõl vagy érdekbõl tesszük, de ha a szülõ a gyermekének jót akar, és azt adja, amire szüksége van, Isten, aki nem önzõ, hanem végtelenül jó, annál inkább a javunkat akarja, és annál inkább megadja azt, amire szükségünk van.
De hát akkor miért kell kérni, miért kell zörgetni? A kérés, a zörgetés az Istennel való párbeszéd, az imádság, melyben nem Istent gyõzzük meg valamirõl, hanem megkapjuk a Szentlelket, a szeretet Lelkét, az Atya és a Fiú közötti szereteté, Isten és ember köztötti szereteté, aki minket is képessé tesz az isteni szeretetre.
Erre van szükségünk. Ehhez képes már nem annyira fontos, hogy sikerünk legyen, vagy egészségesek legyünk, vagy megoldódjanak jelen problémáink.
A Szentlelket kérjük tehát Istentõl, és õ szívesen megadja nekünk.

2016-10-06

______________________________

A megkívánt imádság

Lk 11, 1-4
Jézust a tanítványok arra kérik, hogy tanítsa õket is imádkozni. Nem légbõl kapott a kérésük. Megkívánták Jézustól az imádságot, látva, hogy õ imádkozik. Látták, hogy Jézus mennyire fontosnak tartja a saját életében az imát, hogy bármellyire foglalt, bármilyen sokak keresik, bármennyire sürgõs segíteni az embereken, bármilyen fáradt, mindig talál idõt arra, hogy imádkozzék. Megsejtették, hogy Jézus számára ez nem egy fajta kötelességteljesítés, hanem az ima az erõforrása. Az Atyával való kapcsolatból ered a belõle áradó erõ. Ezért nem úgy tanít, mint az írástudok, hanem, mint akinek hatalma van.
Nekünk, szerzeteseknek elsõdleges feladatunk az imádság. Olyan az ima számunkra, mint a légzés, vagy a táplálkozás. Nélküle értelmetlenné válik a mi létezésünk. Fölöslges volna másokat imádságra buzgítani, ha a mi életünk erõforrása nem az imádség lenne. Ha az Istennel való kapcsolatunkból erednek szavaink és cselekedeteink, az emberek megérzik ezt, és bennük is feléled a vágy, hogy megtanuljanak imádkozni.

2016-10-05

______________________________

Évközi 27. vasárnap

A mai evangélium elején a tanítványok Jézustól azt kérik, hogy növelje a hitüket. A hit, amint már többször mondtuk, nem egy értelmi tevékenység csupán, nem valami igazságok elfogadása, hanem egy szeretetkapcsolat. Mint ahogy a házastársak egymásra bízzák az életüket, mi is, amikor azt mondjuk, hogy hiszünk Istenben, ezzel kifejezzük, hogy rábízzuk magunkat. Nos, ez a hit, ez a bizalom néha meginoghat. Ezért jogos a tanítványok kérése, hogy növelje a hitüket. És nem csoda, hogy ezt kérik a tanítványok, hisz Jézus nehéz dolgokat kér tanítványaitól. Hogy a szûk kapun menjenek be, ne a tág kapun, hogy szakítsanak a családi kötelékekkel is, ha azok akadályozzák a hívatásukban. Hogy, a javaikat osszák ki azok között, akiknek szükségük van rájuk, és ne tartsanak meg maguknak semmit, és, hogy minden feltétel nélkül bocsássanak mindenkinek meg, bármilyen nagyot vétettek ellenük. Érthetõ tehát, hogy gyengéknek érzik magukat, mindezen kérések teljesítésére.
Jézus erre nem azt mondja, hogy persze, jó hogy szóltok, megfogom növelni a hiteteket, mert a hit az embernek a válasza Isten szeretetére, nem Isten kell azt növelje. Csak mi tudjuk kitárni a szívünket, és nagylelkûen igent mondani Isten hívására.
Jézus hasonlatokkal próbálja érzékeltetni, hogy milyen csodás dolgokat tud megvalósítani egy kis hit, egy kis önátadás Istennek. Nyilvánvaló, hogy ilyen csodát sem Jézus, sem a szentek nem tettek, hogy egy fát gyökerestõl kitépjenek a hitükkel és a tengerbe vessék. A mélyen földbe gyökerezõ fa, azokat a rossz tulajdonságokat jelzik, amelyektõl az ember nem tud megszabadulni, lehetetlennek látszik, és mégis a hit ki tudja tépni és a tengerbe vetni. A tenger a Szentírásban a gonosznak a lakóhelye. Máté és Márk nem fáról és tengerrõl beszél, hanem nagy hegyekrõl, amelyeket el tud mozdítani a hit. A mondanivalója ugyan az.
Mit jelent hinni? Sokan azt mondják, hogy ha elég erõs a hitem, Istentõl azt kérem, hogy tegyen csodát, és õ megteszi. Kérem, hogy gyógyítson meg valakit, kérem, hogy változtasson meg egy helyzetet, kérem, hogy történjen meg valami, ami számomra fontos lenne, és ha elég erõs a hitem Isten teljesíti a kérésemet. Nos nem ez a hit. A hit ellenben képessé tesz bennünket olyan dolgok megvalósítására amelyek lehetetlennek tûnnek. Például lehetetlennek tûnik, hogy az emberek szeretetben éljenek. De mi hisszük, hogy ezt Isten megtudja valósítani, és azon dolgozunk, hogy ez meg is valósuljon, és meg is valósulhat, de ha nem hiszünk akkor fegyvereket gyártunk, hogy védekezzünk egymással szemben. Hitünk képes lenne megszüntetni a háborúkat, az éhínséget, a nyomort a világban. Ha ezek nem szûnnek meg, azért van ez mert nem hiszünk. És ha a rossz szokásainkat, gyengeségeinket nézzük, ott is úgy érezzük, mintha ezeken lehetetlen lenne váltóztatni. De hisszük, hogy Jézus kegyelmével megtörténik a csoda.
Aztán Jézus mond egy kissé furcsa példabeszédet, ami nem nagyon tetszik nekünk, mert, zavarja a szociális érzékünket. Miután a szolga egész nap dolgozik, haza jön és ki kell, hogy szolgálja még az urát, és csak azután ehet. Jézus ezzel nem azt akarja mondani, hogy ez így van rendjén, hanem csak azt, hogy ez így van a mindennapi életben. A szolga természetéhez hozza tartozik, hogy õ szolga minden körülmények között, úgy ahogy az almafa csak akkor igazi, ha almát terem, ha nem terem akkor kivágják és eldobják. A szolga akkor szolga, ha szolgál, és a keresztény ilyen szolga, ez az õ szerepe ebben a világban. Ahogy Jézus nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem azért, hogy szolgáljon, nekünk is az a feladatunk, hogy szolgáljuk embertársainkat, anélkül, hogy ezért jutalmat, vagy elismerést várnánk. És az igazi csoda, amit a hit megvalósíthat ebben a világban, éppen az, hogy mindenki testvéreinek a szolgája lesz. Ez az új élet, amire meghív bennünket Jézus, ellentéte a jelen világ törekvéseinke, ahol mindenki úr akar lenni és mások fölött uralkodni. Olyan világ fog létre jönni, amelyben mindenki szolgálni akarja a testvérét. És ez az új világ elkezdõdött, amikor Mária a mi nevünkben is azt válaszolta Istennek „Íme, az Úr szolgáló leánya.”

2016-10-02

______________________________

Örülünk

Lk 10,17-24
Örömteli a mai evangélium. Örvendenek az apostolok, akik lelkesen térnek vissza Jézushoz beszámolni a missziós munkájukról. Látták a gonoszt meghátrálni, az emberek életét jóra fordulni.
Örvend Jézus velük együtt. Örvend, amikor látja, hogy tanítványai munkája által kezd növekedni az Isten Országa.
Jézus azonban figyelmezteti õket, hogy ne az eredmények miatt örvendjenek, hanem amiatt, hogy a nevük be van Irva Isten szívébe, hogy Isten szereti õket.
Örül az Atya, látva, hogy a kicsinyek, a legyõzõttek, a vesztesek, a szenvedõk elfogadják az Isten Országát.
Mi minek tudunk örülni? Az örömünket gyakran bizonyos feltételek teljesedéséhez kötjük. Tudunk örülni, ha eredményeket érünk el, ha dicsérnek, értékelnek az emberek, ha uralkodni tudunk mások felett. Pedig az igazi okunk az örömre az, hogy Isten szeret minket, és az õ szeretete ott él a mi szívünkben is, mikor vágyunk segíteni a gyengéken, az elesetteken, a kitaszítottakon, anélkül, hogy ebbõl bármi hasznunk, elõnyünk származna.

2016-10-01

______________________________

Mindig új

Lk 10, 13-16
Jézus eljött, hogy meghirdesse az üdvösséget, de a választott nép fiai, akiket Isten különös módon szeret, akiket kiválasztott a többi nép közül, nem akarják meghallgatni. Úgy gondolják, hogy õk már mindent tudnak Istenrõl, a vallásról, nem kell semmin változtatniuk, nincs amire készülniõk. Másoknak, a pogányoknak, a bûnösöknek kell megtérniük, és félniük Isten büntetésétõl. Jézus figyelmezteti õket: jaj annak, aki azt hiszi, hogy neki nincs szüksége megváltásra.
Milyen nehéz a keresztényeknek Krisztusról beszélni, mert azt hiszik, hogy õk már mindent tudnak. Erre nevelték õket, õk már voltak elsõáldozók, bérmálkozók, õk vasárnaponként járnak templomba. Ennél többet Isten sem kérhet tõlük. A vallás egy szép szokás, amit meg kell õrizni, és ennyi az egész.
Jézus arra szólít fel, hogy vegyük komolyan õt, aki minket komolyan vesz, és engedjük, hogy Isten szava kérdéseket ébresszen bennünk a magunk életéve kapcsolatban. Ne úgy fogadjuk az evangélium szavait, mint amit már ismerünk, amit már sokszor hallottunk, mert igazából ugyanazok a szavak ma, a jelen körülmények között új üzenetet közvetítenek számunkra, amit csak akkor hallunk meg, ha nyitott szívvel hallgatjuk azt.
Ugyanakkor Jézus bátorít bennünket, akiknek feladatunk az evangélium hirdetése. Ha elutasításban van részünk, ha megnemértéssel találkozunk, ne ijedjünk meg ettõl. Jézust sem mindenki hallgatta meg.
És ha meghallgatnak, és ha megváltozik az életük, ez nem a mi ügyességünknek köszönhetõ, hanem Isten szava erejének a hatása, és annak a kegyelemnek, amely képessé tette az illetõ személyt, hogy befogadja Isten szavát. Ezt a kegyelmet kérjük a magunk számára, és azok számára, akiknek hirdetni fogjuk az evangéliumot.

2016-09-30

______________________________

Igényes az Úr

Lk 9, 57-62
Nem annyira egyszerû és magától értetõdõ, hogy valaki Krisztus tanítványa legyen. Jézus nem gyûjt össze mindenkit, hanem vannak bizonyos elvárásai tanítványaival szemben. A mai evangéliumi szakasz rövid epizódjai rámutatnak arra, hogy milyen tanítványokat akar Jézus.
Elõször is nem akar olyan tanítványokat, akik kímélik magukat. Nem lehet a mi életformánk menekülés a mocskos, bûnös világ elõl. Az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét, és aki a tanítványa akar lenni, az nem keresheti a maga kényelmét, a maga elõnyeit.
Aztán Jézus azt kéri, hogy elszakadjunk azoktól a kötelékektõl, amelyek gátolni tudnak bennünket. Nem köthet minket gúzsba a szeretetre való éhségünk.
Jézus olyan tanítványokat akar, akik nem visszasírják a múltat, a régi szép idõket, hanem elõre néznek, és a jelen körülmények között követik az Urat.
Igényes az Úr, de nem is csoda, mert nem akármilyen feladatot szán nekünk: Isten álmainak megvalósításán dolgozunk.

2016-09-28

______________________________

Milyen lélek van bennetek?

Lk 9, 51-56
Jézus Jeruzsálem felé tart. Még messze van a várostól, ahol életét adja, de a szenvedései már elkezdõdtek. A tanítványok nem tudják elfogadni, hogy õ, aki a szemük láttára csodákat tett, betegeket gyógyított, halottakat életre keltett, ne gyõztesként vonuljon be Jeruzsálembe.
Jakab és János, kiket nem hiába neveztek a mennydörgés fiainak, értetlenségükben megnehezítették Jézusnak az útját. Elmentek a szamariaiakhoz, és arról beszéltek nekik, hogy érkezik a Messiás, akinek õk is alá kell, hogy vessék magukat. Nem követhetik tovább a maguk ferde vallásos szokásait. Persze, hogy a szamariaiakat feldühítették és azok elutasították Jézust.
Jakab és János feljogosítva érezték magukat arra, hogy Isten büntetését kérjék a szamariaiakra. Bizonyára ezzel fenyegették a szamariaiakat elõbb, hogy Isten tüze fog rájuk csapni.
Jézus szigorúan megszidja õket: nem tudjátok milyen lélek van bennetek! Milyen lélekrõl beszél Jézus? Arról a lélekrõl, aki a pusztában arra próbálta rávenni, hogy hatalommal legyen messiás és király. Az a lélek, amely azt követeli Jézustól a kereszten, hogy ha õ a Messiás, szálljon le a keresztrõl, hogy higgyenek benne.
Ez a lélek van bennünk is, amikor Isten nevében kényszeríteni akarunk valaki arra, amit mi helyesnek gondolunk. Hatékonyabbnak, eredményesebbnek tûnhet parancsolni, kötelezni, kényszeríteni, de nem ez az Isten útja, hanem a szeretetteljes párbeszéd, amely sose mond le arról, hogy a testvérét a jóra segítse.

2016-09-27

______________________________

Infantilis tanítványok

Lk 9, 46-50
Infantilisek ezek a tanítványok. Jézus arról beszél nekik, hogy õ kész meghalni azért, hogy az emberek megértsék, milyen igazából Isten. Egy ilyen fontos pillanatban Jézusnak a legközelebbi tanítványai mit tesznek? Arról vitatkoznak, hogy ki közöttük a nagyobb. Mintha nem is hallották volna meg, amit Jézus mondott. Nem bátorítják, nem próbálnak együtt érezni vele. Jézus nem csügged, látva, hogy a három év képzés nem soka hatással volt rájuk, hanem felhasználja újra az alkalmat, hogy nevelje õket, hogy megétesse velük az Isten Országának a logikáját, melyben aki igazán nagy, az szolgálatára van másoknak.
Infantilisek a tanítványok, mert nem akarják megenegedi másoknak, hogy Jézus nevében jót tegyen, mert úgy gondolták, hogy egy kizárólag az õ kiváltságuk. Az Úr figyelmezteti õket, hogy vegyék észre azokat a pozitív dolgokat, melyeket Isten lelke ébreszt mindenki lelkében, aki Istent keresi, és örüljenek nekik.
Ilyen infantilisek vagyunk, amikor azon vitatkozunk, vagy azon emésszük magunkat, hogy ki a jobb, ki a nagyobb, kinek van igaza, kinek mire van joga. Még mindig nem értettük meg Isten Országának a logikáját, hogy akkor vagyunk igazán nagyok, ha egymásnak, testvéreinknek a szolgálatára tudunk lenni, és örvendeni tudunk a bennük lévõ jónak számigálás, hasonlítgatás, méricskélés nélkül.

2016-09-26

______________________________

Fény hordozói

Lk 8, 16-18
A fény mindenikünk életében fontos szerepet tölt be.Világít, örömet ad. Megbámuljuk a tüzijátékokat, a szivárvány ragyogását, a felkelõ napot. Világosságban biztosabbak a lépteink, mert észrevesszük az akadályokat.
Mikor megkereszteltek, mindenikünknek átadtak egy égõ gyertyát, melyet a húsvéti gyertyáról gyújtottak meg, hogy a világosság fiaiként éljünk. A fény nem tölünk ered. Nem vagyunk sztárok, csillagok, sem napok. Nem körülöttünk forog a világ. Krisztus fényét kaptuk. Az igazi tanúságtétel Krisztus mellett az a fény, amelyettõle kaptunk, és amelyet hordozunk. A legfontosabb a jelenlétünk, csak utána következnek a teteink és a szavaink. Nem vagyunk feleslegesek, nem vagyunk teher, az embereknek szüksége van arra a fényre, melyet mi hordozunk. Legyünk tehát a fény hordozói egymás számára, és azok számára, akikkel találkozni fogunk.

2016-09-19

______________________________

Szent Ferenc stigmatizációja

Ma a Verna-hegyi keresztre feszítettet, Szent Ferencet ünnepeljük, aki a szegény és keresztre feszített Úr Krisztust szemlélve az õ követésére indult fenntartások nélkül. Szent Ferencnek sikerült elérnie azt, hogy akik véle tálákoztak, akik õt látták, úgy érezték, mintha Krisztussal találkoztak volna.
Akkor vagyunk mi is Szent Ferenc igazi fiai, ha az embereket valamiképp Krisztusra emlékeztetjük.
Sebhelyeket ünneplünk, pedig a sebek nem kívánatosak. Mégis, ezelõtt a harcosok, egy -egy csata után dicsekedtek a sebeikkel, mert a seb annak volt a jele, hogy õ magát nem kímélve küzdött a szent ügyért, melyet felvállalt.
Ha Krisztus sebhelyeit látjuk a kereszten, arra emlékeztetnek minket, hogy mennyire igazán, halálosan szeret minket Isten. Azzal nem dicsekedhetünk, hogy mi milyen nagyon tudunk szeretni, de azzal igen, hogy minket mennyire szeret az Isten. Erre büszkék lehetünk. Nem akárkik vagyunk, ha Isten ennyire fontosnak tart minket. Ahogy mondja Szent Pál apostol is: nem akarok mással dicsekedni, mint a mi urunk Jézus Krisztus keresztjével.
Szent Ferenc testén Krisztus sebhelyei ennek a dicsekvésnek a látható megynilvánulásai.
A mi testünkön nincsenek Krisztus sebhelyei, és nem is kívánjuk azokat, de Isten szeretete a mi szívünket is megsebezte. Ez késztet minket arra, hogy Isten iránt hálás szeretettel legyünk, és törekedjünk testvéreinket is szeretni, akkor is, ha ez néha nehéz, néha áldozatba kerül.

2016-09-17

______________________________