Napi gondolatok

Karácsony utáni második vasárnap

János evangélista evangéliumának kezdetén azt igyekszik elmondani, hogy az a Jézus, ki Betlehemben megszületett, Istentõl jött; sõt, Õ maga az Isten. Nehéz ezt megközelíteni. Az elmúlt napokban sokkal könnyebb volt hallgatni az angyalokról és a pásztorokról szóló evangéliumot, mert ezek valami megjeleníthetõ eseményrõl adtak hírt. Mária, József, a pásztorok, a bölcsek, Simeon, Anna prófétaasszony valamit megláttak, valakit megérintettek.
János evangélista tovább megy: leírja, hogy az, aki megjelent, nem más, mint a rejtõzködõ. A megközelíthetetlent közelítjük meg, a láthatatlant látjuk meg. Krisztusnak eddigi rejtett élete láthatóvá lett. Az Isten hús-vér ember lett.
Ma arról hallunk, hogy valójában mi történt a betlehemi jelenet hátterében: „az igazi Világosság a világba jött..., de a világ nem ismerte fel õt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,9-11).
Nem is fogadhatták be: csak azt látták meg benne ui., ami kézzelfogható – a vándorprédikátort vagy egy messiásjelöltet a sok közül. Betlehemben viszont a pásztorok nemcsak egy olyan kis babát láttak, akiben nincs semmit rendkívüli, hanem meglátták benne a rendkívülit. Mária és József, ahogyan ránéznek erre a kicsi babára, nem azt mondják, hogy „ni csak, egy kisgyerek”, hanem: „ez az én kisfiam”. És ahogy telik az idõ, és több mindent megértenek, azt mondják, hogy „ez nemcsak az én kisfiam, hanem valamiképpen Isten Fia õ”.

Egy õsi indián mondás szerint az lát igazán, ki fölismeri egyszerre a kézzelfoghatót és a nem kézzelfoghatót.
Az lát igazán, aki egy házasságra nem úgy tekint, hogy amennyire lehet, megtanulják egymást szeretni, hanem megtapasztalják, engedik megtapasztalni, hogy otthonukban jelen van az Isten szeretete;
– aki a vasárnapi misére nem úgy jön el, hogy eleget tegyen a Tízparancsolatnak, hanem az Istennel való találkozásra ad lehetõséget;
– aki életére nem úgy tekint, mint egymástól független események sorozatára, hanem valamiképp fölfedezi benne Isten gondviselését;
– aki a pásztorjáték díszletei mögött és elõtt föleleveníti az õs-karácsonyt: Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentõl született. Az egyházatyák ezt úgy mondják, hogy Jézus csak azért tudott Emberfia lenni, mert õ elõször Isten Fia.

Az lát igazán, aki meglátja Istenben az embert, s az emberben az Istent. Láttam olyan ábrázolást, melyen Isten a nagy tenyerén tartja a kicsi embert. De Karácsonykor kiderül, hogy ennél sokkal fontosabb: a nagy Isten az ember kicsi tenyerén. Az ember megteheti, hogy az Istent átöleli, ringatgatja, dajkálja, nevelgeti.

A két kép tehát: (1) az ember az Isten tenyerén, és (2) Isten az ember tenyerén. A két kép együttszemlélésében közelíthetõ meg Karácsony misztériuma.
Fr. Julianus

2021-01-03

______________________________

Pusztában

Jn 1,19-28
Jánost kérdõre vonják a papok, mert az hírlik róla, hogy õ a Messiás. János nyíltan megvallja, hogy nem õ a Messiás, hanem õ csak egy hang a pusztában. Miért épp a pusztában? Nemcsak azért, mert a pusztába küldte õt Isten, hanem mert az volt a feladata, hogy a lelki sivatagban cél vesztetten kóborló népet összehívja a Messiás fogadására.
Hozzá hasonló küldetésünk van nekünk is. Bátran közvetítjük Jézus üzenetét testvéreink felé, tudva azonban, hogy nem mi vagyunk a fõszereplõk, nem magunkhoz akarjuk csalogatni õket, hanem Jézushoz vezetni.

2021-01-02

______________________________

Új esztendõ

A napokban rengeteg jókívánságot mondtunk egymásnak. Talán arra számítottunk, hogy a mai szentmisén az olvasmányokból is jókívánságok hangzanak el. És így is történt. Az Úr áldjon meg és õrizzen meg titeket, hallottuk az olvasmányban.
Mit is jelent megáldani? Isten mikor megteremtette Az élõlényeket megáldotta õket, és azt mondta nekik: legyetek termékenyek. Akit megáldottak az termékeny. Ezért mondjuk, hogy a gyermeket váró anyák áldott állapotban vannak. Akit megáldottak, azt szereti az életet. Mi is, mikor azt kívánjuk valakinek, hogy Isten áldja meg, az kérjük, hogy tudja szeretni az életet, örüljön az életnek, boldog legyen.
Sajnos, a mi jókívánságait sok esetben csak üres szavak, megszokásból, illendõségbõl kívánunk egymásnak boldog új évet, vagy máskor szép napot, egészséget. Amikor Isten áldását kívánjuk egymásra, Isten azt szeretné, hogy mûködjünk vele együtt azért, hogy az az ember, akinek jót kívánunk, tényleg áldásban részesüljön. Meg akarok tenni mindent, ami tõlem telik, hogy boldog legyen az új esztendõben, hogy szép legyen a mai napja, vagy vigyázok, hogyne ártsak az egészségének, vagy segítek a gyógyulásában.
Szükségünk van arra, hogy testvéreink áldásában részesüljenek. Szükségünk van arra, hogy testvéreink a javunkat akarják. Akkor vagyunk Jézus igazi követõi, ha áldást tudunk mondani arra is, akit legszívesebben megátkoznánk, azt tesszük, ami javára szolgál, akkor is, ha azt szeretnénk, hogy baj érje, vagy ne is létezzen. Az áldás a gyógyír a haragunkra, a bosszúvágyunkra.
Az áldásformulát, melyet az elsõ olvasmányban hallottunk, a választott nép nagyon szentnek tartotta. Csak a papok mondhatták el, Isten áldását hívva a templomban jelenlévõkre az áldozatbemutatás végén. Ma is csak a zsidó papok mondhatják el ezt az áldást és csak héber nyelven.
Ezt a szent áldást ma nekünk is felolvasták, Isten áldását kérve ránk ebben az új esztendõben.
Azt is kéri ez az áldás, hogy Isten õrizzen meg minket. Miként a pásztor vigyázz a juhaira, az Úr vigyázz ránk, hogy el ne tévedjünk és baj ne érjen, gondoskodik mindenrõl amire szükségünk van.
Az Úr ragyogtassa rád az õ arcának fényét. Az arcról ismerjük meg az embereket, a másik ember arcát szemlélve állapítjuk meg, hogy vidám, vagy szomorú, hogy irántunk jóindulattal van, vagy ellenséges. Ha mosolyog, ragyog az arca. Ma sajnos a maszkok meggátolnak abban, hogy lássuk egymás arcát. Azt kívánjuk, hogy Isten ragyogó arcát láthassuk, aki nem rejtõzik maszk mögé, hanem ránk mosolyog, mert életünket látva örül nekünk. Emlékezzünk, mit mondott Jézusról az atya: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvemet lelem. Bennünk is kedvét leli, mosolyog, örül nekünk, ha Jézushoz hasonlítunk.
Ezt kérjük Istentõl egymás számára az új esztendõben.

2021-01-01

______________________________

Logos

Jn 1,1-18
Ma újból Szent János prológusát hallottuk. Jézus történetét más szemszögbõl szemléli, mint a többi evangélium. Keresi, hogy mi értelme van a történelemnek, mindannak, ami velünk történik, vagy ami Jézussal történt?
Szent János válaszként a logosz, az ige szót használja, ami szót jelent, de értelmet, magyarázatot is. A kimondott szó egy jelentést hordozó hang. Jézus Isten szava, melyet öröktõl fogva a kimondott. Mi az üzenete, a jelentése Isten kimondott szavának, igéjének? Az, hogy Isten szeret. Ez ad értelmet mindennek. Szeretetre születtünk és a szeretetbe fogunk megérkezni.
Ma, amikor az eltelt esztendõ értelmét keressük, az Istentõl kapott kegyelmek értelmét, minket is Isten szava, Isten szeretete segít azt megérteni.

2020-12-31

______________________________

Még mindig csodálkozni

Lk 2,36-40
Simeon mellett ott volt egy másik idõs valaki, Anna próféta asszony is, aki Simeonhoz hasonló szavakat mondott Jézusról. Azt mondja az evangélium, hogy a templomban szolgált éjjel-nappal. Simeon és Anna az Isten iránti bizalmukat elevenen tartották hosszú életükön át, olyannyira, hogy bár életükben sok mindent láttak, tapasztaltak, mégis képesek voltak csodálkozni, meghatódni, látván ezt a gyermeket.
Szomorú dolog lenne ha eddigi sok csalódásaink miatt már nem volnánk képesek csodálkozni, meghatódni Isten közeledtének a láttára.

2020-12-30

______________________________

Mire várunk?

Lk 2,22-35
Bocsásd el most Uram szolgádat – mély szavak ezek. Nem azért akar meghalni, mert megcsömörlött az élettõl, vagy mert valami elviselhetetlen lenne számára, hanem ellenkezõleg, mert minden beteljesedett, amire várt. Mikor valaki fontosra várakozunk, de nem érkezik, a várakozásunk csökken egyik napról a másikra, egyik percrõl a másikra. Simeon várakozása élõ maradt egész életében, egészen öreg koráig.
Ha él bennünk a várakozás, a lelki érzékeink kifinomulnak, minden apró jelét észrevesszük a közlekedésnek testvéreinken keresztül. Mi mire várakozunk? Éber-e bennünk a várakozás, vagy kezd minden mindegy lenni?

2020-12-29

______________________________

Még nagyobb szeretettel

Mt 2,13-18
Nehezen érthetõ: ha Isten mindent gondosan elõkészített Fia születésére, miért ez a szörnyû mészárlás? Fõleg az elfogadhatatlan, hogy olyan gyermekeket öltek meg, akiknek fogalmuk nem volt arról, mi történik, és akik rövidke életük alatt a világon semmi rosszat nem követtek el. Nem lehetett volna ezt elkerülni, és inkább Heródest tenni el láb alól?
Isten irányítja a világ történelmét, de nem avatkozik bele közvetlenül az eseményekbe, hanem embereken keresztül cselekszik. Annyira szereti az embereket, hogy aláveti magát az õ szabad döntéseiknek, még akkor is, ha azok rosszak. Neki a mi szabadon választott szeretetünkre van szüksége. A rossz döntéseinkre még nagyobb szeretettel válaszol. Talán megpróbálhatnánk ezt mi is.

2020-12-28

______________________________

Szent Család

Ezen a vasárnapon egyházunk a Szent Családot állítja példaként elénk.
A felolvasott evangéliumi részben arról hallottunk, hogy József és Mária igyekeznek eleget tenni a törvény elõírásainak, ezért mennek el a kis Jézussal a templomba. Két szertartást kellett elvégezniük. Az elsõ Mária megtisztulásának a szertartása, a másik pedig az elsõszülött gyermek bemutatása Istennek.
A Talmud szerint a vér szent, mert az élet hordozója. Épp ezért, aki vérzik, vagy vérrel érintkezik, az kapcsolatba került az élet továbbadásának titkával, melyik kizárólag Istenre tartozik. Annál inkább érvényes volt ez egy szülés esetén, amikor látható módon új élet kezdõdött. Az asszony Isten munkatársává vált az életadásban, ezért szentté lett. A tisztulási szertartás valójában ebbõl a szent állapotból való kivetkõzést jelentette, hogy visszatérhessen a közönséges, mindennapi élethez. Azt mondja az evangélium, hogy ennek jeleként kellett feláldozni két galambot (Lev 12,2-9).
Ugyancsak ilyenkor kellett kiváltani az elsõszülött fiúgyermeket egy bárány feláldozásával (Kiv 13). Az Egyiptomból való kivonulás emléke volt ez, mikor a pusztítás angyala megölt Egyiptomban minden elsõszülött fiút, de a zsidók fiait megkímélte, mert õk a bárány vérével kenték be az ajtófélfájukat.
Érdekes, hogy a mai evangéliumi szakasz nem említi, hogy Jézust kiváltották volna, hanem csak, hogy bemutatták az Úrnak, hisz õ már az Istené volt.
Hogyan tudnánk ezt a két szertartást a mi családjaink, ami közösségeink életéhez kapcsolni?
Érezzük mi is, hogy életet adni valakinek a legszentebb dolog ebben a földi életben, és ebben megtapasztaljuk Isten kezét. Rácsodálkozunk az újszülött gyermekre. Nem mi hoztuk létre, és nem tõlünk függ kifejlõdésének folyamata. Benne van az Isten lehelete és az örök élet szikrája. Hálát adunk Istennek, hogy részt vehettünk a teremtõi munkában.
Ha nem is ennyire hús-vér formában, de minden család, és minden közösség képes, és hivatott arra, hogy továbbadja a hitet. Nem is tudjuk, hogyan tesszük, csak örömmel látjuk, hogy gyermekeink, közösségünk tagjai hisznek Istenben, szeretik Istent.
Ugyanakkor mi is az Úrnak ajánljuk gyermekeinket, közösségünk tagjait. Nem az a célunk, hogy õk olyanok legyenek, amilyennek mi szeretnénk, hanem, hogy felismerjék és teljesítsék Isten, rájuk vonatkozó tervét.
Így lesz a mi családunk, a mi közösségünk szent család a mai kor emberei számára.

2020-12-27

______________________________

Szent István, elsõ vértanú

Karácsony másodnapja van. Nyolc napon keresztül õrizzük az angyal szavainak emlékezetét, hogy ne feledjük el: nagy örömet hirdetek nektek… Ezt ünnepeljük nyolc napon keresztül. A liturgia azonban kiszínezi ezt az örömet: ma Szent István elsõ vértanú; holnap Szent János apostol ünnepe, holnapután Aprószentek.
Kezdve tehát Szent István elsõ vértanú napjával. Itt vér folyt. Ez egy kicsit nem ünneprontó? Alig kezdtünk el Karácsonyt ünnepelni, alig hangzott el az angyalok öröméneke.
Pedig ez a mai nap a tegnapi nap folytatása. Nincs benne semmi törés, semmi ünneprontás. Inkább kijózanító. Karácsony ünnepében ui. kezdettõl fogva jelen van az üldöztetés és a harc. Nehéz tudomásul vennünk, hogy karácsony éjféli szentmiséjének kezdõéneke: Az Úr mondá nékem, én Fiam vagy te, én ma szültelek téged. Fölkelnek a föld királyai és a népek fejedelmei az Úr ellen és az õ Fölkentje ellen (Zsolt 2). Meg sem született, s máris halálra keresik a föld királyai és a népek fejedelmei: Heródes és csatlósai.
Az elsõ vértanú megismétli Jézus kereszten mondott utolsó szavait: Atyám, kezedbe teszem az életem. Ezt imádkozza minden este az egyház a zsolozsma befejezõ imádságában. Rád bízom az életemet és a szeretteimet. Napjaimat, éveimet Isten kezébe helyezem, hogy õ tegye azokat teljessé.
Nem vagyunk az elsõ vértanúhoz hasonló hõsök, ezt az esti imát azonban megtanulhatjuk: Atyám, kezedbe teszem az életem.
Rábízva életünket arra, ki rábízta magát egy férfira és egy nõre, hogy neveljék fel; majd az apostolokra és az apostolok utódaira, kik kezükben tartják Õt a feláldozott Kenyérben és Borban.
Fr. Julianus

2020-12-26

______________________________

Karácsony ünnepe

Karácsony ünnepének misztériuma fokozatosan bontakozik ki. Az éjféli misében azt ünnepeljük, hogy aki Jézusban közénk jött, öröktõl fogva szeretett Fiú. A pásztorok miséjében ünnepeljük, hogy a zsidó nép számára megszületett a régen várt Messiás. És az ünnepi misén énekeltük az introitusban, a zsoltárban, hallottuk a szentleckében, majd énekeljük a kommúnióban, hogy a föld minden nemzetére üdvösség köszöntött, hogy Isten megjelent az egész világ számára (Zsolt 97).
Az válik valóban sajátunkká, amit meg is ünneplünk. Krisztus megszületett nekünk. Nemcsak a pásztoroknak és a bölcseknek, nemcsak Izrael népének, nemcsak a katolikusoknak, nemcsak az általunk kinevezett jó embereknek, hanem nekünk: közöttünk és bennünk. Ez a mi ünnepünk.
„Az Ige testté lett, és köztünk vert sátrat.” (Jn 1,14) Úgy is fordíthatjuk, hogy bennünk vert sátrat. A kettõ egyszerre történik: úgy köztünk, hogy bennünk, és úgy bennünk, hogy köztünk. És az Ige ma is testté lesz, és minden nap. Lehetõség, hogy bennem is és közöttünk is otthonra találjon. Isten tehát jelen van bennem, az már nem kérdés.
Szt. Ágoston írja: „nem találtalak, Uram, odakint, mert rossz helyen kerestelek. Hiszen bennem vagy.” Ez maga az Evangélium: „Isten országa bennetek van” (Lk 17,21), „Isten temploma vagytok” (2Kor 6,16). Tehát Isten soha nincs távol, még a halálos bûn állapotában sem (lehet, hogy épp itt a legközelebb?).
Karácsonykor nagy fényességbe öltöztetjük környezetünket. És valóban, a Világosságot ünnepeljük, aki a sötétben világít. Ha ránézünk korunk történelmére, a sokat emlegetett világjárványra, kérdés, hogy hol van ebben a sötétben az Isten.
Ránézve kapcsolataimra, családomra, közösségemre – hol van bennünk és közöttünk az Isten?
Ránézve megelégedettségeimre, gyönyörûségeimre, örömeimre – meglátom-e bennük Istent?
Ránézve döntéseimre, motivációimra – adok-e ezekben helyet Istennek?
Ránézve bûneimre nehézségeimre, tévedéseimre, küszködéseimre – beengedem-e oda Istent?
Nem tudok valakinek még megbocsátani – mondhatom-e magam kereszténynek, imádkozhatom-e a Miatyánkot („bocsásd meg vétkeinket, miképpen…”)?
Ezen „számonkérésekre” nehéz választ találni, ti. Isten már ott van, jelen van, sátrat vert. Rajtam annyi múlik, hogy kapcsolatba hozom-e õt életem eseményeivel, kapcsolatba hozom-e õt sötétségeimmel és ragyogásaimmal, az õ szemével tekintek-e és vele együtt szemlélem-e azokat a történéseket, melyek bennem és körülöttem zajlanak.
Valószínû, ismerõs a tapasztalat, hogy egykor felnéztem valakire, s mikor kicsit közelebb kerültem hozzá, jobban megismertem, kiderült, hogy nem is olyan angyal. Így kis távolságot is vehettem tõle. Akár csalódhattam is benne, megváltozhatott a róla alkotott képem. Viszont Isten, aki a legjobban ismer, a legközelebb jön – nem azért, mert angyalok vagyunk, hanem mert Fiának arcát látja meg bennem.
Fr. Julianus

Misterul sãrbãtoririi Crãciunului se desfãșoarã treptat. În Liturghia de la miezul nopții, sãrbãtorim cã cel care a venit printre noi în Isus este un Fiu iubit din eternitate. În Liturghia Pãstorilor, sãrbãtorim nașterea mult așteptatului Mesia pentru poporul evreu. Și la Liturghia festivã am cântat în antifona de intrare, în psalm, am auzit în lecturã și apoi am cântat în antifona de la împãrtãșanie cã mântuirea a sosit pentru toate națiunile pãmântului, cã Dumnezeu s-a arãtat lumii întregi (Psalmul 97).
Ceea ce sãrbãtorim devine cu adevãrat al nostru. Cristos s-a nãscut pentru noi. Nu numai pãstorilor și înțelepților, nu numai poporului lui Israel, nu numai catolicilor, nu numai oamenilor pe care noi îi considerãm buni, ci și nouã: printre noi și în noi. Aceasta este sãrbãtoarea noastrã.
„Cuvântul s-a fãcut trup și și-a ridicat cortul între noi”. (Ioan 1,14) Putem traduce și cã și-a ridicat cortul în noi. Cele douã se întâmplã în același timp: între noi, astfel încât în noi, și în noi astfel încât între noi. Și Cuvântul și azi se face trup și în fiecare zi. Este posibilitatea sã-și gãseascã cãmin și în mine, și printre noi. Deci Dumnezeu este prezent în mine, nu încape îndoialã.
Sfântul Augustin scrie: „Nu te-am putut gãsi, Doamne, acolo afarã, pentru cã te cãutam în locul nepotrivit. Ești în mine. ” Aceasta este Evanghelia însãși: „Împãrãția lui Dumnezeu este în voi” (Lc 17,21), „sunteți templul lui Dumnezeu” (2 Cor 6,16). Deci Dumnezeu nu este niciodatã departe, nici chiar când suntem în stare de pãcat de moarte (poate tocmai aici este cel mai aproape?).
De Crãciun, îmbrãcãm ambientul nostru cu o strãlucire deosebitã. Și într-adevãr, sãrbãtorim Lumina care strãlucește în întuneric. Dacã ne uitãm la istoria timprilor noastre, la pandemia mult menționatã, se trezește în noi întrebarea, unde se aflã Dumnezeu în acest întuneric.
Privind relațiile mele, familia mea, comunitatea mea - unde este Dumnezeu în noi și între noi?
Privind ceea ce mã mulțumește, ceea ce mã încântã, la bucuriile mele - Îl vãd pe Dumnezeu în ele?
Privind deciziile și motivațiile mele - îi dau lui Dumnezeu spațiu în ele?
Privind pãcatele mele, dificultãțile mele, greșelile mele, luptele mele - îl las pe Dumnezeu sã intre acolo unde acestea sunt?
Nu pot ierta pe încã pe cineva- mã pot numi creștin, pot sã mã mar rog spunând Tatãl nostru („iartã-ne pãcatele precum și noi ...”)?
Este dificil sã gãsim rãspunsuri la aceste întrebãri mustrante deoarece Dumnezeu este deja acolo, este prezent, și-a ridicat cortul. De mine depinde doar dacã îi permit sã vinã în contact cu evenimentele vieții mele, cu întunericimile și strãlucirile mele, le privesc cu ochii Lui și împreunã cu El acele evenimente care au loc în mine și în jurul meu.
Probabil, este o experiențã familiarã cã m-am uitat cu admirație la cineva, dar când m-am apropiat puțin de el, am ajuns sã-l cunosc mai bine, s-a dovedit cã nu era chiar un înger. De aceea poate m-am îndepãrta un pic de el. Poate am fost chiar dezamãgit de el, imaginea mea despre el probabil s-a schimba. Dar Dumnezeu, care ne cunoaște cel mai bine, se apropie cel mai mult - nu pentru cã suntem îngeri, ci pentru cã El vede fața Fiului Sãu în mine.

2020-12-25

______________________________