Napi gondolatok

Kõ kövön nem marad

Lk 21,5-11
A jeruzsálemi templom, a zsidó emberek szentélye a legfontosabb viszonyítási pont. S íme, jön Jézus, s azt mondja nekik, hogy figyeljetek, eljõ az idõ, hogy amit itt láttok, megomlik. „Kõ kövön
nem marad.” (6)
Eljõ az idõ, amikor, minden, amirõl azt gondoljuk, hogy bebiztosítja az üdvösségünket, összedõl. „De ez még nem a vég.” (9) Eljõ az a pillanat, amikor még ebben az életben valami odasegít, hogy lehullnak az álarcaink, és omlanak az akadályok, ami Istentõl távol tartott. Isten döngeti a tõle elválasztó falat, hogy vele találkozva meglepetésszerûen felismerjük valódi énünket, azt a valakit, akinek a Teremtõ megálmodott.
fr. Julianus

2020-11-24

______________________________

Bios

Lk 21,1-4
A jeruzsálemi templom perselyébe bedobott pénz istentiszteleti célokat szolgált. Sokan tesznek bele a feleslegükbõl, és jön egy szegény özvegyasszony, aki bedobja a maradék két fillérjét. Ez két pénzérmét jelent. Mind a kettõt beledobta, pedig az egyiket megtarthatta volna magának. Azt olvassuk, hogy „minden vagyonát amit bírt, bedobta” (4) a perselybe. Az itt szereplõ görög bios kifejezés nem pusztán az anyagi javakat, hanem magát az életet, földi létünket is jelenti.
Íme, az özvegyasszony istentisztelete – önátadása tkp. hitvallás arról a meggyõzõdésérõl, hogy mindene az Úré. Erre az életformára kap rá Szent Ferenc is, aki a szegénységet elsõsorban nem a nyomorúsággal azonosította, hanem azzal, hogy mindent visszaadni Istennek, semmit nem tartva meg magunknak. Egyik fillér pl. lehet a vélemény, másik a törekvés; vagy lehetnek a sikereink, a kapcsolataink, minden, ami önmagában jó és gyümölcsözõ, Istentõl jövõ karizma. Ezekre is vonatkoznak Szt. Ferenc szavai: „semmit se tartsatok tehát vissza magatokból magatoknak, hogy egészen visszafogadjon benneteket az, aki egészen odaadja önmagát nektek” (LRend 29).
fr. Julianus

2020-11-23

______________________________

Krisztus Király

A mai evangéliumi rész mindenki elõtt ismert, még azok is jól ismerik, akik ritkábban járnak templomba. Az ítélet napjáról szól, amikor a juhokat és a kecskéket különválasztják egymástól. Jézus ajkáról rettenetes szavak hangzanak el: takarodjatok a színem elõl az örök tûzre, melyet az ördögnek és angyalainak készítettek. Nehéz felismerni ezen szavak mögött Jézust, akit másnak ismertünk meg az evangéliumból. Ezeket hallva, ahelyett hogy örömmel készülnénk a Jézussal való találkozásra, mindenikünket, még a legjobbakat is félelemmel tölt el ez a jövõbeli pillanat, mert hát ki mondhatja el magáról, hogy semmiben sem hibázott? Nehéz ezt a igazságtételt örömhírnek, evangéliumnak nevezni. Hogy kérhetné tõlünk Jézus azt, hogy szeressük azokat is akik nekünk rosszat tesznek, és bocsássunk meg mindenkinek, ha õ maga a végítélet napján nem bocsát meg a bûnösöknek? Nemzedékek nõttek fel Istentõl való rettegésben, és sokan éppen emiatt fordítottak hátat a hitnek, az Egyháznak, mert nem tudtak hinni egy ilyen kegyetlen Istenben. Vajon jól értelmezzük ezt a szentírási részt, amely mintha ellentmondana az evangélium többi részének?
A jelenet, amelyet a mai szakasz bemutat a korabeli szokásokra épít. A keleti királyok idõnként összehívták az alattvalóikat, és ellenõrizték a tevékenységeiket, és egyesek jutalomban részesültek, mások pedig büntetésben. A Jézus-korabeli rabbik is gyakran használták ezt a képet. A Talmud azt mondja, hogy Isten majd összehívja Izrael népét, leül a trónjára és a térdére teszi a tekercset, a Torát, és az alapján fogja megítélni a választott nép fiait, hogy mennyire voltak hûségesek a Torához, a Törvényhez. Elsõ hallásra a mi evangéliumi szakaszunk is hasonlít ehhez, és sok más hasonló ítélet-jelenethez, amelyek a keleti irodalomban jelen vannak, de csak látszólag.
Ki ül itt a trónon? Az Emberfia. Ezt az elnevezést Jézus maga sokszor használja, saját magát nevezi így. Ez az elnevezés semmi mást nem jelent, mint azt, hogy az ember: Jézus az igazi ember. Minél inkább hasonlít valaki Jézushoz, annál inkább nevezheti magát embernek. És ez az Emberfia milyen trónra ül? Fontos ezt tisztázni, mert innen származik a félreértése ennek az evangéliumi szakasznak, mert valamilyen dicsõséges trónusra, a hatalom jelképe gondoltunk, és így értelmeztük ezt az evangéliumi szakaszt, de Jézus, közvetlenül ez után a szakasz után arról beszél, hogy az Emberfiát átadják és keresztre feszítik. Az õ trónja tehát a kereszt. A kereszten mutatkozott meg leginkább az õ embersége, az õ dicsõsége a maga teljességében. Az ítélet tehát abban áll, hogy mindenünk összehasonlítja magát a trónján ülõ, a kereszten lévõ Krisztussal. Minél inkább odaadtuk az életünket, annál inkább hasonlítunk hozzá, és minél kevésbé sikerült ez, annál inkább tönkre tettük az életünket.
És külön választják a juhokat a kecskéktõl. Napközben együtt legelnek a juhok a kecskékkel, mint ahogy a Jézus példabeszédeiben együtt nõ a konkoly a búzával, vagy az okos szüzek együtt vannak a buta szüzekkel, a jó halak és a rossz halak.
A juhok és kecskék hasonlata a korabeli pásztorok szokásaira épül, akik esténként külön választották a kecskéket a juhoktól, azért, mert a kecskéknek gyapjúja nem annyira meleg, mint a juhoké, ezért a kecskéket födött helyre kellett beterelni, hogy éjszaka ne fázzanak, míg a juhok maradhattak kint a szabadban. A juhok jelképezik azokat, akik a szabadban várják a reggelt, a kecskék pedig azokat, akik a elrejtõznek, mert az õ életükön nem ragyog Krisztus fénye.
Mi alapján válik valaki Krisztushoz hasonlóvá? Az alapján, hogy mennyire gyakorolta a szeretet cselekedeteit. Jézus annyira fontosnak tartja ezeket a szeretet-cselekedeteket, hogy négyszer is felolvastatta velünk ezt a listát, még akkor is ha unalmas volt újra és újra végighallgatni.
A szeretet-cselekedetek listája ismert volt Jézus korában. Már Izajás próféta is hasonló listát sorol fel, amikor az Isten elõtt kedves böjtöt mutatja be. A keleti népeknél hasonló listák voltak közforgalomban, amelyek teljesítése biztosította az örök életbe való belépést.
Akik a szeretet cselekedeteit gyakorolták életükben, azokat Jézus az Atya áldottainak mondja, akik ellenben ezt nem gyakorolták, azok átkozottak. Nem az Atya átkozza meg õket, hanem õk magukat tették átkozottakká.
És hova kerülnek? Az olthatatlan tûzbe. Meg kell értenünk azt, hogy ez nem híradás arról, hogy mi fog történni majd a világ végén, hanem egy irodalmi mûfaj, amelyhez hasonló a Jézus-korabeli írásokban nagyon sok van. Kétszáz évvel Jézus elõtt Hénok könyvében leírtak ehhez nagyon hasonló ítéletet. Ott a rosszakat a Gehenna oldhatatlan tüzébe dobták. Jézus is felhasználta ezeket a képeket, õ is a Gehenna tûzérõl beszél. Jézus sehol nem beszél a pokolról, csupán a Gehenna tûzérõl. A Gehenna Jeruzsálem déli szélén, a Kedron patakjánál volt. Itt valamikor ember-áldozatokat mutattak be Molok pogány istenségnek, ezért ezt a helyet átkozottnak tekintették, és ebbõl alakították ki a város szemétdombját. Itt állandóan égett a tûz, és szörnyû bûz volt a környéken. A hagyomány szerint Júdás is itt akasztotta fel magát. Jézus, mikor ezeket a korabeli képeket felhasználja, nem azt akarja mondani, hogy a rossz embert Isten megbünteti, hanem azt, hogy aki nem szeretetben éli le az életét, az tönkre teszi azt. Annyit ér, mint a szemét. Rettenetes lesz, ha életünk végén arra döbbenünk rá, hogy az életünk nagy részét fölöslegesen éltük.
Jézus nem a személyeket ítéli el, akik tévedtek, hanem a téves döntéseiket, a helytelen cselekedeteiket dobja a szemétbe. Jézus azt tanította nekünk, hogy Isten utálja a rosszat, a bûnt, de feltétel nélkül szereti a bûnöst. Fontos azt is szem elõtt tartani, hogy egyikünk sem mindig bárány, hanem néha kecskék is vagyunk. Néha sikerül szeretnünk, máskor pedig új önzõk vagyunk. Ugyanígy, nincs olyan gonosz ember, aki legalább valakit, valakiket ne szeretett volna életében. Ha a Gehennába kerülnének, akkor a rossz cselekedeteikkel együtt a jó cselekedeteik is megsemmisülnének. A Gehennába tehát nem a személyek kerülnek, hanem mindaz ami bennük, rossz, helytelen, sikertelen. Ezért szerepel a Jézus listáján a börtönbe zárt is. Sehol máshol nincs jelenez ez az irgalmassági cselekedet, sem az Ószövetségben, sem más népek hasonló mûfajú írásaiban. Az éhezõ, a szomjazó, a ruhátlan, a beteg nem tehet róla, hogy nehéz sorsra jutott, de aki börtönben van, az valami nagyon rosszat tett, megérdemli a büntetését. És Jézus azt kéri, hogy benne is ismerjük fel az Isten gyermekét, azt, ami minden bûne ellenére szeretetreméltó benne. Ne azért tegyük a jót, mert Isten ezt parancsolta, vagy, hogy erényeket gyûjtsünk magunk részére, hanem, mert ha valakivel jót teszünk, Jézussal tesszük, aki jelen van minden emberben, mert minden ember Isten gyermeke.
A befejezõ részben azt mondja az evangélium, hogy a jók mennek az örök életre a rosszak pedig az örök büntetésre. Azt olvastam, hogy igazából nem büntetésrõl van itt szó hanem metszésrõl, takarításról. Egy folyamatról van itt szó, mely alatt lemetszenek rólunk minden száraz ágat, letakarítanak minden szemetet örökre, de ami bennünk jó, szent, a mi istenfiúságunkat nem tudja elvenni senki, az megmarad örökre. Mert ha mi hiányoznánk a lakomáról, nem lenne teljesen Isten- sem a testvéreink boldogsága.

2020-11-22

______________________________

Szûz Mária bemutatása a templomban

A mai ünnep egy szép hagyományra épül, amelynek a Szentírásban nincs nyoma. Apokrif írások mesélnek arról, hogy Mária már gyerekkorában megfogadta, hogy teljesen Istennek szenteli az életét, ezért a szülei, Joakim és Anna elvitték a templomba, hogy bemutassák az Úrnak.
Mária korában nem volt szokás ilyen fogadalmakat tenni. Mint minden korabeli lány, férjhez akart menni, gyerekeket szülni, jó családanya lenni. De ezzel együtt valóban teljes lényével Isten szolgálatába akart állni. Ezt bizonyítja a Gábor angyalnak adott válasza: legyen nekem Isten akarata szerint. Teljes életével ezt bizonyította.
A mai evangéliumban Jézus is azt mondja, hogy számára nem a vérbeli kapcsolatok számítanak, az áll hozzá közel, aki Isten akaratát teljesíti. Mi tudjuk, hogy Mária az elsõ, aki teljes lényével átadta magát Istennek, ezért nevezzük õt kegyelemmel teljesnek.
Ma mi is Isten elé állunk és megújítjuk magunkban a szándékot, hogy fenntartás nélkül az õ rendelkezésére bocsátjuk magunkat.

2020-11-21

______________________________

Nyeld le!

Jel 10, 8-11
Szent János egy lelki élményét meséli el a mai szentleckében. Egy könyvtekercset kellett lenyelnie, mely a szájában édes, gyomrában keserû volt. A könyvtekercs az Isten szava. Szent János azt a feladatot kapta, hogy az Isten szavát közvetítse az emberek felé, de ez csak akkor tudja megtenni, ha bele épül az Isten szava, megemészti, része lesz az õ életének.
Mi is ezt a feladatot kaptuk Istentõl. Nem elég Isten szavát ismételgetni, vagy felolvasni másoknak. Bele kell, hogy épüljön a mi életünkbe. Ám ez keserûséget okoz. Az evangéliumhoz igazodni állandó belsõ küzdelmet jelent. Nem fütyörészve haladunk az üdvösség felé. Állandóan küzdünk, nevelgetjük önmagunkat, a vágyainkat. Csak akkor válik Isten szava a mi ajkunkon is édessé számunkra, és azok számára is, akiknek átadjuk, ha Isten szava a mi szavunk is lesz.

2020-11-20

______________________________

Szent Erzsébet

Szent Erzsébet életérõl számos legenda született, közöttük a legismertebb az, amikor a férje elutazott, és Erzsébet befogadott a házába egy leprás embert, sõt befektette a férje ágyába. Mikor a férje váratlanul hazatért, az Erzsébet irigyei azonnal megjelentek és árulkodtak neki, hogy egy idegen férfit fektetett az ágyába. Az dühösen szalad be a szobájába, hogy lássa, kit fektetett az ágyába a felesége, de meglepetésére a keresztre feszített Krisztust találta az ágyban.
Furcsa kis legenda ez. Úgy tûnik, mintha Isten segítségére sietne Erzsébetnek abban, hogy becsapja a férjét, de az igazi mondanivalója ennek a legendának az, hogy Isten megnyitotta a férje szemét, hogy felismerje ebben a beteg, utálatos kinézetû emberben Krisztust. Ezt a csodát kérem én is a magam számára, hogy felismerjem azokban akik elesettek, bûnösök, kellemetlenek, utálatosak Krisztust, és ha nem tudok segíteni rajta, legalább tisztelettel viselkedjem iránta.

2020-11-19

______________________________

A trón elé megyünk

Jel 4,1-11
Szimbólumokkal, nehezen érthetõ képekkel van tele a mai olvasmány. János látomásban egy trónt lát, és azon ül az Úr. Körülötte királyok vannak, akik koronáikat leteszik a trónon ülõ elé, hódolnak elõtte, és közösen dicsõítik az Urat. Ugyanígy a négy élõlény, akik egymástól teljesen különböznek, az egyik harcias mint az oroszlán, a másik jámbor mint a borjú, a harmadik olyan mint az ember, a negyedik szárnyal mint a sas. És bár ennyire különböznek, mégis közösen dicsõítik Istent õk is.
Hajlunk arra, hogy ki-ki magának királyságot alapítson, másoktól függetlenül éljen, a képességeink természetünk is különbözik egymástól, és nem könnyû elfogadni azt, hogy a másik nem olyan, mint mi, nem úgy gondolkodik, nem úgy viselkedik, mint mi, de ha Urunk, Istenünk trónja elé járulunk, nem fogunk egymástól eltávolodni, hanem együtt zengjük dicséretét.

2020-11-18

______________________________

Egyik halott, a másik langyos

Jel 3, 1-6. 14-22
Két egyházközösséghez szól a mai szentlecke. A szárdeszi egyház ellen az a kifogása, hogy látszólag él, de igazából halott, vagyis, hogy külsõleg úgy viselkednek, mintha keresztények lennének, de igazából a lelkük mélyén megtérésre szorulnak.
A laodiceai közösségre ellenben az jellemzõ, hogy nem tesznek semmi rosszat, de jót sem. Langyosan, kényelmesen éldegélnek.
Nekünk is szólnak Szent János intõ szavai, mert mi is hajlunk arra hogy jobbnak mutatkozzunk mások elõtt, mint amilyenek vagyunk, és amin ennél is nehezebb változtatni, az a lelkesedés hiánya. Mi mást tehetnénk, mint keresni az Úrral való együttlétet. Õ tud bensõleg átalakítani, és segít felfedezni, hogy még mindig és egyre mélyebben szeretjük õt.

2020-11-17

______________________________

Évközi 33. vasárnap

Négy szereplõje van a mai példabeszédnek. Nem nehéz azonosítani a személyeket, akikre gondol Jézus ezekkel a szereplõkkel. Az ember aki elutazik, nem más mint maga Jézus, aki itt hagyja a tanítványait és elmegy az Atyához. A szolgák mi vagyunk, akiket azzal bízott meg Jézus, hogy építsük az õ Országát. Nem alkalmazottakról van szó, hanem szolgákról. A Szentírásban a szolga jelentõs szerepet tölt be, mert nem pénzért dolgozik, mint az alkalmazott, hanem mindenben osztozik az urával, ugyanazt akarja mint az Ura. Ezért a Szentírás nagy személyiségeit Isten szolgáinak nevezik: Ábrahám, Mózes, a próféták. Nem jutalomért, vagy fizetségért dolgozik tehát Isten szolgája. Szent Pál is azt mondja magáról, hogy õ Krisztus szolgája, és ugyanígy Jakab apostol is, és ez alatt azt értik, hogy teljesen rátették az életüket Uruk tervének a megvalósítására. Mária is azt mondja önmagáról, hogy õ az Úr szolgálóleánya, mert az életét teljesen az Úr szolgálatára rendelte.
Jó ha megkérdezem én is magamtól, hogy én Isten szolgájának tekintem magamat, vagyis Isten ügyét magaménak érzem, vagy nekem más érdekeim más ügyeim vannak, melyek fontosabbak, mint amit Isten akar? Ha csak azért akarok Isten parancsai szerint élni, hogy Isten életem végén megjutalmazzon, vagy meg ne büntessen, akkor nem vagyok Isten szolgája, hanem csak bérese.
Mit bízott az Úr a szolgáira? Talentumokat. A talentum súlymérték, és Jézus idejében egy talentum körülbelül 26 kiló ezüstöt nyomott, ez egy munkásnak körülbelül húsz év jövedelmét jelentette. Láthatjuk tehát, hogy az is, aki csak egy talentumot kapott, bõven volt amivel gazdálkodjon.
Mit jelképeznek ezek a talentumok? Elterjedt a nézet, hogy ezek a mi adottságaink, képességeink. Van, aki tehetségesebb, van aki kevésbé tehetséges, egyik ért a zenéhez, a másik a gazdálkodáshoz, a harmadik a matematikában tehetséges, és így tovább. De a példabeszédbõl kitûnik, hogy Jézus nem ezekre gondolt, mikor talentumokról beszélt, mert azt mondja hogy mindenki a képességeinek mértéke szerint kapott talentumot, tehát a talentum nem a képesség, hanem a képességek felhasználásával tudjuk a talentumokat gyümölcsöztetni.
Jézus sok mindent hagyott ránk, de mi az amit a legfontosabbnak tartott? Szent János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy Jézus a kereszten, miután megkóstolta az ecetet, lehajtotta a fejét és átadta a Lelkét. Ugyanígy, a feltámadása után, amikor megjelent a tanítványoknak, ez volt az elsõ dolga, így szólt hozzájuk: vegyétek a Szentlelket. Ez a Talentum. Ha nem adta volna át nekünk a Lelkét, akkor elmondhatnánk róla, mennyire tudott szeretni, az életét is odaadta szeretetbõl, meg tudott mindenkinek bocsátani, még az ellenségeinek is, és milyen szép tanítást hagyott ránk, de az õ élete csupán egy szép emlék maradt volna, és a tanítása is egy okos filozófia, ami nem változtat az életünkön, de a Szentlélek, melyet tõle kaptunk képessé tesz minket arra, hogy életre váltsuk az õ tanítását, ugyanazt tudjuk tenni, amit õ. Ezt jelenti, hogy ránk hagyta a Lelkét, a Talentumait. Tudatában vagyok-e annak, hogy ugyanazt a Lelket kaptam én is, amely Jézust képessé tette arra, hogy az életét oda ajándékozza szeretetbõl? Jézus Lelke engem is képessé tud tenni erre.
Hogyan használták fel ezek a szolgák a kapott talentumokat? Aki ötöt kapott megduplázta, még öt talentumot szerzett, és hasonlóképpen az is, aki kettõt kapott. Aki pedig csak egyet kapott, elásta. Mindenkinek megvan a szabadsága, hogy felhasználja, vagy elutasítja az Istentõl kapott talentumokat, kegyelmeket. Ha nem használja fel, akkor a képességeit nem Isten tervei szerint fogja használni. Például ha valaki rendkívüli intelligenciával rendelkezik, ha ezt Isten irányításával használja, akkor ezt az emberiség javára fordítja, ha pedig nem mûködik együtt Istennel, akkor lehet, hogy intelligens bombákat fog gyártani. Hasonló a helyzet mindenféle képességünkkel. Hogy mennyire használtuk az Úr lelkét, a gyümölcseibõl lehet lemérni. Az igazi gyümölcs mindig a szeretet, amely a konkrét tettekben mutatkozik meg.
Aki ellenben ellássa az Istentõl kapott kegyelmet, azt a test kívánságai, ösztönei fogják irányítani, és annak másfajta gyümölcsei vannak, mert a képességek nem a Szentlélek szolgálatában állnak, hanem a bûn szolgálatában.
És megérkezett a szolgák Ura, és összehívta a szolgákat, hadd lássa, ki, hogyan kezelte azt az örökséget amit kapott. Nem akarja visszakapni azt, amit odaadott, nem akar nyerészkedni rajtuk, hanem azt akarja látni, hogy mennyire mûködtek együtt a Szentlélekkel? Az elsõ két szolga elmesélte, hogy gazdagabbak lettek, növekedtek a szeretetben. Mindketten ugyanazt a jutalmat kapták, ami nem más, mint az, hogy részesülnek Isten boldogságában. Ehhez képest keveset ér minden földi kincs.
A harmadik szolga kemény ítéletet mondott Istenrõl: szigorú, onnan is arat ahol nem vetett. Õ nem értette meg, hogy ajándékot kapott, amit nem kell visszaadnia. Nem értette meg, hogy azért kapta, hogy boldogan tudjon élni. Õ továbbra is béresnek tekintette magát, aki fizetésért dolgozik.
Talán mi sem értjük mindig meg, hogy nem azért kell szeretni testvéreinket, mert Isten ezt megparancsolta, és hogy Isten ezért megjutalmazzon, hanem azért, mert ez tesz bennünket gazdagabbakká, igazibb emberekké. Aki nem tanul meg szeretni, az a saját életét rombolja le, és teszi értéktelenné, haszontalanná.
Ez a példabeszéd mindegyikünk számára ösztönzés arra, hogy törekedjünk szeretetté alakítani minden képességünket, nem azért, mert Isten ezt elvárja tõlünk, hanem azért, mert ez tesz minket boldoggá, ezt teszi teljessé a mi életünket.

Parabola de azi are patru personaje. Nu este dificil sã identificãm cine sunt aceste personaje. Omul care se pregãtește sã plece nu este altul decât Isus însuși, care își lasã ucenicii aici și se duce la Tatãl. Noi suntem slujitorii cãrora Isus ne-a dat sarcina de a construi Împãrãția Sa. Nu suntem angajați, ci servitori. În Scripturã, slujitorul joacã un rol semnificativ, deoarece nu lucreazã pentru bani ca angajat, ci participã la tot ceea ce face stãpânului sãu, are aceleași scopuri ca stãpânul sãu. Iatã de ce marile personalitãți ale Scripturii sunt numite slujitori ai lui Dumnezeu: Abraham, Moise, profeții. Deci slujitorul lui Dumnezeu nu lucreazã pentru rãsplatã sau salar. Și Sfântul Paul și Iacob afirmã cã ei sunt slujitorii lui Cristos, și aceasta înseamnã cã și-au pus toatã viața în slujba planului Domnului lor. Și Maria spune despre sine cã este servitoarea Domnului pentru cã și-a dedicat viața în întregime slujirii Domnului.
E bine sã mã întreb dacã mã consider un slujitor al lui Dumnezeu, adicã simt cauza lui Dumnezeu ca a mea sau am alte interese, alte lucruri care sunt mai importante decât ceea ce vrea Dumnezeu? Dacã vreau sã trãiesc conform poruncilor lui Dumnezeu, doar pentru ca Dumnezeu sã mã rãsplãteascã sau sã evit sã mã pedepseascã la sfârșitul vieții mele, atunci nu sunt un slujitor al lui Dumnezeu, ci doar un mercenar.
Ce le-a încredințat Domnul slujitorilor sãi? Talanți. Talantul este o mãsurã a greutãții și, în vremea lui Isus, un talant cântãrea aproximativ 26 de kilograme de argint, ceea ce însemna venitul unui lucrãtor timp de aproximativ douãzeci de ani. Ne dãm seama cã chiar și cel care a primit un singur talant a avut mulți bani de gestionat.
Ce simbolizeazã acești talanți? Cei mai mulți cred cã talanții sunt talentele și abilitãțile noastre. Unii sunt mai talentați, unii sunt mai puțin talentați, unul este talentat în muzicã, celãlalt la muncile agricole, al treilea este talentat la matematicã și așa mai departe. Dar reiese în mod clar din parabolã cã Isus nu s-a gândit la aceste lucruri când a vorbit despre talanți, pentru cã spune cã fiecare slujitor a primit talanți în funcție de capacitãțile sale, deci talantul nu este abilitatea, ci folosindu-ne abilitãțile putem fructifica talanții.
Am primit de la Isus multe lucruri valoroase, dar oare ce a considerat El cel mai important? Ce a vrut neapãrat sã ne lase ca ereditate? În Evanghelia Sfântului Ioan, citim cã Isus pe cruce, dupã ce a gustat oțetul, și-a plecat capul și și-a predat Sufletul. Iar dupã învierea sa, când s-a arãtat ucenicilor, primul lucru pe care l-a fãcut era dãruirea Duhului Sfânt. Le-a spus: Primiți Duhul Sfânt. Asta este Talantul. Dacã nu ne-ar fi dat Duhul Sãu, am putea spune despre El, cât de mult ne-a iubit, cã și-a dat viața din iubire, cã a fost capabil sã-i ierte pe toți, chiar și pe dușmanii sãi, și ce învãțãturã frumoasã ne-a lãsat, dar viața lui ar fi rãmas doar o amintire frumoasã, iar învãțãtura sa ar fi rãmas doar o filozofie inteligentã, care nu ne schimbã viața. Dar Duhul Sfânt pe care l-am primit de la el ne face sã fim capabili sã traducem în fapte concrete învãțãturile sale, putem iubi ca El. Asta înseamnã cã El și-a dãruit nouã Duhul sãu, Talanții sãi. Oare sunt conștient cã am primit și eu același Duh, care i-a permis lui Isus sã-și dea viața din dragoste? Duhul lui Isus îmi dã capacitatea sã fac la fel.
Cum au folosit acești servitori talanții primiți? Cel care a primit cinci talanți a câștigat încã cinci talanți, la fel și cel care a primit doi, i-a dublat. Însã cel care a primit doar unul l-a îngropat. Fiecare folosește sau respinge talanții, harurile pe care le-a primit de la Dumnezeu. Dacã nu colaboreazã cu harurile primite, Își va folosi capacitãțile într-un mod care va fi în contrast cu planurile lui Dumnezeu. De exemplu, dacã cineva are o inteligențã extraordinarã, dacã o folosește sub îndrumarea lui Dumnezeu, o va folosi în beneficiul umanitãții, dar dacã nu folosește harurile primite de la Dumnezeu, poate face bombe inteligente. Situația este similarã cu toate abilitãțile noastre. Cât de mult am folosit Duhul Domnului, poate fi mãsurat din roadele Sale. Adevãratul rod este întotdeauna iubirea care se manifestã prin fapte.
Cel care îngroapã harul primit de la Dumnezeu, va fi cãlãuzit de dorințele și instinctele trupului și aduce alt fel de roade, deoarece facultãțile sale nu sunt în slujba Duhului Sfânt, ci în slujba pãcatului.
Și Domnul slujitorilor a sosit și i-a chemat pe slujitori, ca sã vadã ce au realizat cu moștenirea pe care o primise. Nu are intenția de a cere înapoi ceea i-a dãruit, nu vrea sã se îmbogãțeascã în urma muncii lor, ci vrea sã vadã, în ce mãsurã au cooperat cu Duhul Sfânt cu toate abilitãțile lor? Primii doi servitori au devenit mai bogați, au crescut în iubire. Amândoi primesc aceeași recompensã, participarea la fericirea lui Dumnezeu. Pe lângã asta toate comorile din lume valoreazã puțin.
Al treilea slujitor a pronunțat o judecatã durã despre Dumnezeu: este aspru, secerã unde n-a semãnat. Nu a înțeles cã a primit un cadou pe care nu trebuia sã-l înapoieze. Nu a înțeles cã i s-a dat pentru a putea trãi fericit. Încã se considera un salariat care lucra contra cost.
Poate cã nici noi nu înțelegem întotdeauna cã nu trebuie sã ne iubim frații și surorile pentru cã Dumnezeu ne-a poruncit-o sau ca Dumnezeu sã ne rãsplãteascã pentru asta, ci pentru cã iubirea ne face oameni mai nobili și mai adevãrați. Cel care nu învațã sã iubeascã își distruge propria viațã și o face fãrã valoare, inutilã.
Aceastã parabolã este o încurajare pentru noi toți sã ne strãduim sã ne transformãm toate abilitãțile în iubire, nu pentru cã Dumnezeu așteaptã sã facem acest lucru, ci pentru cã ne face fericiți, ne împlinește viața.

2020-11-15

______________________________

Magadat adtad

Lk 18,1-8
Imádkozni minden idõben, mindig és mindenkor: errõl hallottunk példabeszédet. És errõl a mindig és minden idõben való imádságról azt mondja Jézus, hogy abba nem ununk bele, nem fáradunk bele, nem csüggedünk el. Pedig tapasztaljuk ennek az ellenkezõjét is: mikor lesz már vége... Kérdés, hogy egyáltalán vajon elkezdõdött-e. Ha nagyon gyorsan túl akarok lenni a kérdésen, könnyû erre válaszolni: ha magamnál vagyok, rólam szól az imádság (legyen meg az én akaratom, már egy éve ezért imádkozom), akkor nem imádkozom; ha Istenrõl szól az imádság, akkor jó helyt vagyok.

Oktatás helyett álljon itt egy ismeretlen imádsága, hiteles kép az Evangéliumról:

„Kértem erõt, hogy sikereim legyenek,
– kaptam gyöngeséget, hogy alázatos legyek.
Kértem egészséget, hogy biztonságom legyen,
– kaptam betegséget, hogy reád bízzam magam.
Kértem gazdagságot, hogy boldog legyek,
– kaptam szegénységet, hogy bölcs legyek.
Kértem barátokat, hogy ne legyek egyedül,
– kaptam magányt, hogy többet lehessek veled, Uram!
Semmit nem kaptam abból, amit kértem, és mégis, többet kaptam, mint amit reméltem: TE MAGADAT ADTAD!”
Fr. Julianus

2020-11-14

______________________________