Napi gondolatok

Halottak napja

Ma, halottak napján, az élet értelmérõl elmélkedünk, nem pedig a halálról. Nem azért születtünk erre a világra, hogy meghaljunk. Mi halhatatlanok vagyunk, bár nekünk is át kell mennünk a biológiai halálon. A mi földi életünk végén nem a halál vár ránk, hanem Isten. Arra születtünk, hogy örökre boldogan éljünk. Isten nem ültet teremtményeibe olyan vágyakat, melyek nem teljesülhetnek. Márpedig mindnyájan felismerjük magunkban a vágyat arra, hogy örökké éljünk, és hogy boldogok legyünk. Isten azt ígéri nekünk, hogy ez a vágyunk is teljesülni fog.
Ma, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, nem keseregni akarunk, amiért elveszítettük õket, hanem megköszönni Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy keresztje és halála által megnyitotta számukra az örök boldog élet ajtaját. Mi a remény emberei vagyunk, bár a mi életünkben is jelen van a rettenetes halál. Reményünk alapja pedig Isten szava. Jézus magáénak mond minket, nem akar elveszíteni egyet sem közülünk, és feltámaszt bennünket. Nem nézi a mi életünk tökéletlenségeit, hibáit, bûneit, hanem szeretettel ölel magához, és segít, miként az édesanya a kisgyermekét, lépésrõl lépésre haladni, megtisztulni az önzéstõl, és megtanulni, a szeretet útján járni.
Úgy képzeljük el valahogy azt, ami a halál után vár ránk, mint egy rettenetes vizsgát. Ha valaki jól felkészült, az bejut a Mennyországba, ha ellenben nincs jól felkészülve, nem volt elég jó élet folyamán, arra rettenetes kínok várnak a pokolban. Pedig nem egészen ez vár ránk. Egyrészt Isten elõtt senki nem tud jelesre vizsgázni, mert mindenikünk hibázik, vétkezik, még a legnagyobb szentek is, másrészt, Isten nem taszít el senkit magától, még a legnagyobb gonosztevõt sem, mert gyermekei vagyunk. Ahogy egy édesanya mindig kész megbocsátani gyermekének, és szereti akkor is, ha rosszat tesz, Isten még inkább irgalmaz nekünk. Csak az vesz el, aki nem szereti Istent, és nem akar vele lenni. Istennek fáj az, ha gyermeke elutasítja, de nem kényszeríti, szabadon engedi.
Az õ irgalmára bízzuk szeretteinket, azokaz is, akiket felkészületlenül ért a halál, hogy ne féljenek a véle való találkozástól. A magunk részére pedig kérjük, hogy nõvérünk a testi halál éberen találjon, hogy semmi el ne távolítson Urunktól ebben az életben, hanem elevenen éljen bennünk az Urral való találkozás vágya.

2015-11-02

______________________________

A nehéz alázatosság

2015-10-31

______________________________

Egyezkedés Istennel

Róm 9, 1-5
Szent Pál a mai szentleckében szomorúságának ad hangot azért, hogy vérbeli testvérei, rokonai, Izrael fiai nem fogadják el Krisztust. Felsorolja mindazt, amit a javukra írhat: hogy õket Isten kiválasztotta, velük szövetséget kötött, törvényt adott nekik, imádták Istent és közülük származik Krisztus.
Szent Pál szívbõl szereti õket, annyira, hogy kész lenne lemondani a maga üdvösségérõl azért, hogy õk a megváltásban részesülhessenek. Aki igazán szeret, az kész önmagát háttérbe szorítani azért, hogy a másiknak jó legyen. Néha lehet hallani beteg gyermeke mellett így imádkozni az édesanyát: inkább én haljak meg, csak hogy õ élhessen.
És bár ennyire szerette Szent Pál a nemzetét, Isten mégis a pogányok közé küldte, hogy ott hirdesse Jézus Krisztust.
Istennel nem lehet ilyen egyességet kötni, hogy inkább én kárhozzak el, de üdvözüljenek azok, akiket szeretek, de olyant lehet, amilyent az Úr Jézus kötött az Atyával: én életemet adom értük, te pedig ne fáradj bele újra, és újra megbocsátani nekik, és felkínálni számukra az életet.
Az Úr minket is kiragadott a családunk, rokonságunk, barátaink körébõl, és számunkra idegen emberek közé küld. Nekünk is fáj, ha egyik másik azok közül, akiket szeretünk, távol él Istentõl. Mi ismerjük õket, tudjuk, hogy sok jóság, sok emberség van bennük, és nem lenne teljes a mi boldogságunk, ha õk nem juthatnának el Isten színe elé.
Nem tehetünk mást, mint annál nagyobb odaadással Isten rendelkezésére bocsátani önmagunkat, aki ígéri, hogy nagyobb szeretettel fordul feléjük, mint amilyenre mi képesek lennénk, irgalmas lesz hozzájuk, és mindent megtesz azért, hogy magához édesgesse õket is.

2015-10-30

______________________________

Mi szakíthat el ...

2015-10-29

______________________________

Szeretetbõl kiválasztva

2015-10-28

______________________________

Az Isten Országa hétköznap

2015-10-27

______________________________

Krisztussal szenvedünk

Róm 8, 12-17
Amint Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben kihangsúlyozza, az ember az értelme segítségével képes felismerni Isten létét. Így jöttek létre a különféle vallások. Az emberek azt is felismerték, hogy Isten hatalmas, mindenható, és féltek a haragjától. Igyekezetek úgy szolgálni az isteneknek, hogy ne haragítsák magukra õket. Jézus Krisztus eljött közénk, hogy megmutassa, milyen igazából Isten. Tudtunkra adta, hogy Isten a mi Atyánk, és mi a gyermekei vagyunk. Hogy õ nem akar minket büntetni. Nem kell tehát tõle félnünk. Azt mondja Szent Pál, hogy nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy félelemben éljünk, hanem a fogadott fiúság lelkét, és Istent Abbának, apukánknak szólíthatjuk.
Mi következik mindebbõl? Azt tehetjük, amihez kedvünk szottyan, mert Isten úgy sem büntet minket? Megtehetnénk, de nem tesszük, mert életünk Krisztushoz kapcsolódott. Szent Pál azt mondja, hogy Krisztussal mi is megdicsõülünk, de elõbb vele együtt szenvedünk is. Nem arról van itt szó, hogy betegek vagyunk, fáj itt, vagy ott, és azt felajánljuk Istennek. Isten nem gyûjti a szenvedéseinket.
Az világos, hogy Krisztus velünk együtt szenvedett, felvállalta az emberi léttel járó szenvedéseket, a halált is. De hogyan szenvedünk együtt mi vele? Eszerint Jézus most is szenved. Miért? Mert mi még nem vagyunk vele. Hiányzunk neki, mert szeret minket. Vele együtt szenvedni azt jelenti, hogy nekünk is fáj, hogy nem szeretjük eléggé Istent. Fáj nekünk is, amikor testvérünket eltávolodni látjuk tõle.
Ezt jelenti, hogy nem a szolgaság lelkét kaptuk. Nem holmi parancsok, elõírások teljesítésében áll a mi kereszténységünk, de nem is féktelen szabadosságban, hanem Krisztussal, a mi testvérünkkel együtt keressük nap, mint nap a mennyei Atya akaratát.

2015-10-26

______________________________

Évközi 30. vasárnap

Jézus tanítványaival Jerikó városába érkezett. Amint mondtuk, Jézus a Márk evangéliumában úton van Galielából Jeruzsálem felé. Már közel van a célhoz, hisz Jerikó 27 km-re van Jeruzsálemtõl. Nem csak Jézus igyekezett Jeruzsálem felé, hanem sokan mások is, mert húsvéti idõ volt, és ilyenkor sok zsidó zarándokolt a szent városba. Ilyenkor a koldusok is kiültek az út szélére, mert a sok zarándoktól bõven kaptak alamizsnát. A húsvéti idõben ugyanis a zarándoklók kötelesességüknek érezték segíteni a szegényeken.
Jézust két csoport követi. Az egyik a tanítványok csoportja, a másik a tömeg. Mi a különbség közöttük? A tanítvány az, aki az életét összekapcsolja Jézussal, a tömeg pedig azokból áll, akik valami elõnyt remélnek Jézustól, azért követik õt, és csak addig vannak vele, ameddig megéri nekik.
Bár egy valós esemény leírását hallottuk az evangéliumban, a vak Bartimeus meggyógyítását, ez az esemény ugyanakkor a tanítványok felkészítése arra, amit rövidesen látni fognak a testi szemeikkel: Jézus életének csúfos végét, azt, hogy Jézust elfogják, megölik. Ezt mindenki látja. Hogy e mögött meglássák a szeretet gyõzelmét, szükségük van arra, hogy Isten megnyissa a lelkük szemeit. Csak aki megkapja Istentõl ezt a látást, az képes a dicsõséges embert meglátni abban, aki az életét oda ajándékozta.
Bartimeus azt jelenti, hogy a Timeus fia. Nem az õ nevét tudjuk meg, hanem az apja nevét. Azt jelenti, hogy a tiszteletre méltónak a fia. Õ az, aki az emberek részérõl, megbecsülést, tiszteletet vár. Erre vágyik, hogy az emberek értékeljék.
Bartimeus ott ül az út szélén, nem tesz semmit, nem törekszik semmire, csak él egyik napról a másikra. Így pedig nem tud boldog lenni, mert az embernek szüksége van arra, hogy az életét rátegye valami szép, nemes célra. Ha ez nincs, hiába van meg mindene. Bartimeus is szeretne kitörni ebbõl a helyzetébõl. A lelke nyugtalanságát nem tudja elhallgatni. Jézust néven szólítja: „Jézus Dávid fia könyörülj rajtam!” Ez mutatja, hogy õ Jézusban a jövendõ gyõzedelmes uralkodót keresi. Nem csak a teste vak, hanem a lelke is.
A körülötte lévõ tömeg el akarja hallgattatni. Ilyen a tömeg, nem engedi, hogy valaki közülük kiváljon. De Jézus meghallja a kiáltását és azt mondja: hívjátok ide. Érdekes, hogy nem Jézus megy oda. Jézus hívása másokon keresztül érkezik hozzá. Kik azok, akiken keresztül érkezik a meghívás? Ezek Jézusi igazi tanítványai, akik figyelnek embertársaik szükségleteire, és nem önmagukhoz vezetik õket, hanem Jézushoz.
És Bartimeus ledobja a köntösét és Jézushoz szalad. Jelzi, hogy új életmód kezdõdik számára. Az elsõ keresztény közösségben, amikor egy felnõtt megkeresztelkedett õ is levetette a köntösét jelezve, hogy elhagyja a régi embert szokásaival együtt. Ezt jelképezi itt is Bartimeus gesztusa. Jézus megkérdi tõle: mit akarsz? Addig nem tudja senki befogadni Jézus fényét, amíg nem döbben rá arra, hogy szüksége van rá. Addig mindenféle egyebet vár el Istentõl, és addig a tömeghez tartozik, nem igazi tanítványa Jézusnak. Tõlünk is megkérdi Jézus: mit vársz el tõlem? Hogy jól menjen a sorod, hogy megoldjam a problémáidat? Vagy, hogy igazibb önátadóbb életet élhess?
Hogy lássak, - válaszolja Bartimeus. A hited megmentett téged. Nem azt mondja, hogy: én megmentettelek téged. Jézus adja a fényt, de a mi hitünk tudja ezt a fényt befogadni.
Ennek az embernek az élete nem vált könnyebbé azzal, hogy meggyógyult. Újra kell szerveznie az életét annak a fényében, amit most már lát. Akire rá ragyog Krisztus fénye és az befogadja, az nem élhet úgy, mint addig, nem üldögélhet tétlenül, nem élhet céltalanul egyik napról a másikra. Bartimeus sem ült többé az út szélén, hanem elindult az úton Jézus nyomában. Ha vakok vagyunk, kérjük Jézust, hogy látni tudjunk. Ha pedig már látunk, akkor induljunk el mi is Jézus követésére.

2015-10-25

______________________________

Még meddig?

2015-10-24

______________________________

Templomszentelés évfordulója

2015-10-22

______________________________