Napi gondolatok

Nehézség-lehetõség

Csel 25, 13-21
Fesztusz, az új helytartó nem tudja, mit kezdjen Pállal, aki ott ül a börtönben. A zsidók mindenképp a halálát követeli. Fesztusz szeretné megérteni, hogy mivel vádolják, mi rosszat tett, de magyarázataikból csak annyit ért meg, hogy Jézus meghalt, és Pál azt állítja róla, hogy él. Ezért akarják megölni Pált. Úgy gondolja Fesztus, hogy ezt a problémát õ nem érti, a zsidók oldják meg maguk között. Pált vissza akarja küldeni Jeruzsálembe, hogy ott a zsidók ítélkezzenek felette. Pál azonban a császárhoz fellebbez. Rómába akar menni, pedig tudja, hogy a halált nem kerüli el, de Pálnak a római tartózkodása és halála olyan volt, mintha az akkori világot beoltották volna kereszténységgel. Pálnak sikerült a saját üldöztetését arra használnia, hogy megismertesse Krisztust az akkori világ fõvárosában élõ emberekkel.
Nincs olyan helyzet, bármennyire nehéznek és értelmetlennek érezzük, mely nem hordana magában lehetõséget az evangélium hirdetésére.
Most Csíksomlyóra indulunk, Istent keresõ emberekkel fogunk találkozni. Amikor nehézségekbe ütközünk, kellemetlen helyzetekkel találkozunk, jusson eszünkbe, hogy ezek sajátos lehetõségek arra, hogy mi is tanúságot tegyünk a Krisztusba vetett hitünkrõl.

2014-06-06

______________________________

Istent nem lehet felülmúlni

Csel 22, 30; 23, 6-11
Pált ma a jeruzsálemi fõtanács elõtt találjuk, ahol sikerül összeugrasztania a farizeusokat és a szadduceusokat a feltámadás kérdése kapcsán, de ez nem könnyítette Pálnak a helyzetét. A katonaságnak kellett kimenekítenie õt a fõtanács tagjai kezébõl. A börtönben ülve megjelent neki az Úr, és bátorította. Nem azt mondta neki, hogy ne törõdjön semmit, mert meg fogja látni, végül minden jóra fordul, jó sorsa lesz, hanem, hogy legyen erõs, mert, amint Jeruzsálemben nehéz helyzetbe került, hasonló sor vár rá Rómában is.
Szent Pál még sem kesereg azon, hogy milyen nehéz sors jutott neki, amiatt, hogy az Úrhoz tartozik. Nem Pál a lényeg, hanem az Úr, és Pál szívesen vállal bármilyen szenvedést és nehézséget, csak kedvében járhasson az Úrnak. Azzal, hogy Pál vállalja a szenvedést, az üldöztetést Krisztusért, mindenki elõtt nyilvánvalón tanúsítja, hogy Krisztus fontosabb számára bárkinél, még önmagánál is.
Csak attól a pillanattól számítunk az evangélium hiteles hirdetõinek, mikortól nekünk is sikerül Krisztus személyét helyeznünk a fõ helyre, háttérbe szorítva önmagunkat is. Nem kell az áldozat szerepét játszani, mi a nagy hõsök, akik milyen nagy áldozatot hozunk Istenért. Istent nem lehet a nagylelkûségben felülmúlni. Ha mi csak kis mértékben is tanúsítjuk életünkkel iránta való szeretetünket, százannyi szeretettel ajándékoz meg, és boldogok leszünk. Lehet, hogy nem azokban az örömökben részesülünk, amelyeknek a világ örvendeni szokott, de nagyobb boldogságban lesz részünk már ebben az életben, mint amit bármi, vagy bárki nyújthatna nekünk.

2014-06-05

______________________________

Vigyázzunk magunkra és egymásra

Csel 20, 28-38
Szent Pál az efezusi presbiterekhez intézett beszédét folytatja a mai szentleckében. „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Legyetek éberek.” Mire vigyázzanak? Nem arra kell vigyázniuk, hogy semmi baj ne érje õket. Pál a tegnap mondta, hogy rá bilincsek várnak, és tudja, hogy többé nem fog velük találkozni, tehát meg fog halni. Nem vigyáz eléggé magára? Nem ez jelenti az igazi veszélyt. Tudja, hogy korona vár rá. Az igazi veszély, amely a presbiterekre és a tanítványokra leselkedik az, ha eltávolodnak Istentõl. A presbiterek a pásztorok, és a tanítványok a nyáj. A nyájra pedig a farkasok jelentenek veszélyt. És ezek a farkasok nem csak kívülrõl törnek rá a nyájra, hanem bentrõl a tanítványok közül is egyesek farkasoknak bizonyulnak, sõt minden tanítványban ott rejtõzik egy-egy farkas is.
Nekünk is szól Pál figyelmeztetése. Vigyázzunk magunkra, és vigyázzunk egymásra.
Vigyázzunk magunkra: ne bízzuk el magunkat. Minden jelentéktelennek tûnõ kis döntés jelenthet veszélyt számomra. Hogy megnézek-e valamit az interneten, mondván, hogy ez még nem árt nekem; bár tudom, hogy jó lenne imádkozni, de most az egyszer valami egyébbel töltöm el az idõmet, mondván, hogy majd máskor imádkozni is fogok; tudom, hogy nem végeztem el még a feladataimat, de majd késõbb is ráérek foglalkozni vele; tudom, hogy a testvéremnek segítségre volna szüksége, de most nincs kedvem…
Ártatlannak tûnõ lépések, de ha nem vigyázunk magunkra, lassanként eltávolodunk Istentõl és a farkasok zsákmányai leszünk.
Vigyázzunk egymásra: érdekel, mi van a testvéremmel, hogy érzi magát, mik az örömei, mik a nehézségei. Az én példám építhet, vagy rombolhat. Szent Pál azt mondja, hogy „minden tekintetben példát adtam nektek”. Példánkkal, szavunkkal ne szûnjünk meg egymást a jóra buzdítani.

2014-06-04

______________________________

Kicsi, vagy nagy?

Csel 20, 17-27
A tegnap említettem, hogy Szent Pál mennyire megkedvelte az efezusi keresztényeket. Most is az õ presbitereiknek beszél a szentleckében. Tudjuk Szent Pálról, hogy nem állt rosszul az önértékelés terén. Mégis kissé megdöbbentenek a szavai. Ki meri jelenteni, mégpedig ünnepélyesen, hogy õ mindent megtett, ami tõle telt azért, hogy közvetítse az efezusi testvérek felé Isten akaratát. Fel is sorolja, hogy mi mindent tett érettük, mennyi mindent kellett elszenvednie. Önmagát elvetéltnek, az utolsónak nevezi az apostolok között, és mégis tudatában van annak, hogy amit õ tett, az rendkívüli.
Szent Ferenc is eszembe jutott, aki a Celanoi életrajzban önmagáról azt állítja, hogy õ a minta, õ a példakép, ahogy a kisebb testvéreknek élniük kell. Õ a forma minorum.
Az utolsó helyet keresi, mégis tudja, hogy a kisebb testvérek számára õ a példakép. Hogy egyeztethetõ a két dolog egymással?
Az ember, ha a saját érdemeit nézi, azt, amit a maga erejébõl valósított meg, akkor nincs mivel dicsekednie, de ha felismerjük, hogy Isten milyen csodálatos dolgokat visz végbe általunk, akkor igenis büszkélkedhetünk azzal a kegyelemmel, amelyben részesültünk és dicsõíthetjük Istent, akinek az akarata, tervei megvalósultak a mi életünkben a mi gyengeségeink ellenére is.

2014-06-03

______________________________

Kétféle keresztség

Csel 19, 1-8
Szombaton Apollóról hallottunk, aki ugyan Jézus tanítványának tartotta magát, de még csak a János keresztségérõl tudott. Úgy tûnik, hogy nem Apolló volt az egyetlen, aki nem ismerte a Szentlelket, csak a bûnbánat keresztségében részesült. Szent Pál Efezusban egy csoportot talált, akik hasonlóképpen a János keresztségében részesültek. Pál megkeresztelte õket, és õk részesültek a Szentlélekben. A Szentlélekkel való együttmûködésre való nyitottságuk miatt különösképpen megkedvelte az efezusi híveket Szent Pál.
A kétféle keresztség a Krisztushoz való tartozás kétféle módját jelenti. A János keresztsége, a bûnbánat keresztsége azt jelzi, hogy az ember törekszik legyõzni a bûneit, hibáit, igyekszik megtérni. Aki azonban megkapja a Szentlelket, az együtt mûködik Istennel. Olyasmire lesz képes, amire az ember a maga erejébõl nem lenne képes. Nyelveken beszél és jövendöl. Megtalálja a megfelelõ nyelvezetet, melyen a különféle kultúrájú emberekkel meg tudja ismertetni Jézus Krisztust, és úgy tud beszélni az eljövendõ örök életrõl, amit õ sem látott, hogy másokban is felébreszti a vágyat, hogy oda eljussanak.
Mi is részesültünk a Szentlélekben. Ne feledkezzünk meg tehát a Szentlélekkel való együttmûködésrõl. Nem elég õszintén törekedni a jóra. Nyitott szívvel kell járnunk, élnünk, cselekednünk, hogy a Szentlélek rajtunk keresztül is mûködni tudjon.

2014-06-02

______________________________

Húsvét 7. vasárnapja

Jézus búcsúbeszédének ez a része érint meg leginkább. Összefoglalja küldetésének célját, mielõtt életét visszaadná az Atyának. Hatalmat kapott arra, hogy örök életre vezessen minden embert. Ezek között sajátos helyen vannak azok, akik már Jézushoz tartoznak, az övéi. Érettük könyörög az Atyához. Értem, érted, értünk. Nem csupán imádkozik értünk, hanem könyörög. Az jutott eszembe, ahogy a kórházban könyörögtem Istenhez, mikor édesanyámat mûtötték. Azt kértem, hogy úgy legyen, ahogy a legjobb neki, de vigyázzon rá, mert számomra nagyon fontos. Valahogy így könyörög értünk Jézus is. Nagyon fontosak vagyunk számára. Nem egy hûvös, meginghatatlan kegyúr a mi Istenünk. Közelebbinek érez minket, mint a szülõ a gyermekét, vagy a gyermek a szülõjét. Bármire kész, hogy megmentsen minket. Hozzá tartozunk, és nem a világhoz.
A világ elnevezés jelenti mindazt, ami múlandó, ami nem részesült az örök életben. Mi ezek között a dolgok között, a világban élünk, de ezek nem tartoznak hozzánk, és mi nem tartozunk hozzájuk. Feladatunk megszentelni a világot, nem pedig, hogy a világ dolgaiért éljünk. Mi nem ebbõl a világból valók vagyunk. Célunk eljutni oda, ahol Krisztus vár ránk, az örök életben. Minden erõnkkel efelé igyekszünk, és próbálunk szabaddá lenni mindentõl, ami gátolhat ebben minket. Az ûrrakéta példája jutott eszembe, melyet útjára bocsátanak, és apránként ledobja magáról a kiürült üzemanyagtartályokat, hogy gyorsabban repülhessen. Az evangéliumi szegénység, a ferences szegénység értelme is ez: szabaddá válni mindattól, ami megnehezíti az Isten fel való haladásunkat. Ha Jézusnak ennyire fontosak vagyunk, ne engedjük, hogy elkallódjunk a világ dolgai között.

2014-06-01

______________________________

Együtt

Csel 18, 23-28
Ma egy Apolló nevezetû kereszténnyel találkoztunk a szentleckében, aki buzgón hirdette Jézus Krisztust bár még nem tudott eleget róla. Nem várta meg amíg mindent megtanult, hanem amit megértett azt hirdetni kezdte. A testvérek sem tiltották meg neki, hanem tovább adták azt amit õk maguk tudtak. Továbbképzést tartottak neki. Mindig tanulhatunk egymástól. Isten mindenikünkön gazdagítja a közösségünket.
Mégis hajlamosak vagyunk az elkülönülésre. Ki-ki a maga elképzelései ötletei szerint dolgozik. Oly kevés dolgot sikerült igazán közösen végeznünk. Ne szóljon bele senki az én dolgaimba.
Pál idejében is felütötte fejét ez az elkülönülni akarás kísértése. Maga Apolló is mintha Pál vetélytársává lett volna, amint az elsõ Korintusi levélben olvassuk (3, 4) "Én Pállal tartok, én Apollóval..." Egyedül a Krisztushoz való tartozás számít, és együtt dolgozunk Krisztus ügyén. Kár lenne, ha az egymás iránti irigység, versengés meggátolna abban, hogy tanuljunk testvéreinktõl.

2014-05-31

______________________________

Nem békét...

Csel 18, 9-18 Szászsebes
Pált elkísérjük igehirdetõ útján. Utoljára arról hallottunk, hogy Athénban kigúnyolták, pedig ügyesen beszélt. Az evangélium hirdetését nem mindig követi siker, taps. Sõt, ha senkit nem zavar az, amit mondunk, amit hirdetünk, ahogy élünk, akkor lehet, hogy a szájuk íze szerint beszéltünk, elvárásaiknak megfelelõn viselkedtünk, és nem az evangéliumot hirdettük. A tegnapi ünnepen az Úr megígérte az evangéliumban tanítványainak, hogy velük lesz mindig. Ma Szent Pálnak is ugyanezt mondja: ne félj, beszélj csak bátran, mert én veled vagyok. Nekünk is szól a bátorítás. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a hitéletünk visszaszoruljon a kolostor falai közé, vagy a szobánk csendjébe. Pál bátorságát látva mi is próbálunk merészebbek lenni.
Érdekes, hogy ahol Pál beszélni kezd, hamarosan egymásnak esnek az emberek. Itt is az elején egységesen Pál ellen fordultak a zsinagógában levõk, de kissé késõbb azt látjuk, hogy a saját elöljárójukat, Szosztenészt verik meg. Ugyanez történik késõbb a fõtanács elõtt is, a farizeusok és a szadduceusok egymást kezdték verni. Jézus szavai jutnak eszünkbe: nem békét hozni jöttem, hanem kardot. Az evangélium új életet hoz, de ellenállást is ébreszt az emberekben. Egymásnak is, és közösségünknek is jót teszünk, ha összevetjük az életünket az evangéliummal, és merünk errõl egymásról beszélni, még akkor is, ha emiatt kellemetlen helyeztek alakulhatnak ki. Az Úr velünk van a hitelesebb életért való küzdelemben.

2014-05-30

______________________________

Mennybemenetel

2014-05-29

______________________________

Egységben maradni

Cel 15, 1-6
Véleménykülönbségek mindig akadnak, még a legbuzgóbb keresztények között is.
A szentleckében felmerült vita témája, hogy mit kell elvárni azoktól, akik pogány származásúak és keresztények akarnak lenni. Egyesek azt hangoztatták, hogy a nem zsidó származásúakat, mielõtt megkeresztelnék, körül kell metélni õket. Ezzel szemben mások, közöttük Pál és Barnabás, úgy gondolták, hogy erre nincs szükség. Nem döntöttek a maguk feje szerint, hanem elküldték Pált és Barnabást Jeruzsálembe, hogy beszéljék meg a kérdést Péterrel és a többi apostollal. Bár Pál és Barnabás meg voltak gyõzõdve a maguk igazáról, mégis vállalták a nehéz utat Jeruzsálemig.
Sok mindenben lehet nekünk is eltérõ véleményünk, mint másoknak, de kérjük az alázat kegyelmét, és elfogadjuk azoknak a döntéseit, akiket Isten arra rendelt, hogy az õ nevében vezetõink legyenek. Néha fontosabb, hogy egységben legyünk, mint, hogy bebizonyítsam a magam igazát de ezzel eltávolodjam testvéreimtõl.

2014-05-21

______________________________