Napi gondolatok

Évközi 23. vasárnap

A múlt vasárnapi evangéliumi részben Jézus próbálta megértetni a tanítványaival, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, amit megeszik, vagy ami bekerül a szájába, hanem a szívében, a lelkében jelenlévõ rosszindulat szennyezi be. Látván, hogy a tanítványok értetlenkedtek, Jézus otthagyta õket, és egyedül ment el Szidon környékére, ahol pogányok laktak. Úgy látszik, hogy Jézus egy ideig nem is akart zsidót látni. A zsidók szerint ugyanis nem csak az étkezés által válhatott tisztátalanná az ember, hanem azzal is, ha kapcsolatba került pogányokkal. Jézus azzal, hogy nem csak pogány földre lépett, hanem pogányokkal érintkezett, sõt egyeseket meg is gyógyított, kifejezte, hogy Isten nemcsak a zsidók Istene, hanem minden népnek, minden embernek az Atyja. Jézus elé hoztak tehát egy süket és dadogó fiút. Még csak egy helyen olvashatunk a Szentírásban süket és dadogó betegrõl, Izajás próféta Izrael népét egy süket és dadogó emberhez hasonlítja, aki nem hallja meg Isten szavát, így tévútra jut, pogányok rabszolgája lesz. Mi is hasonló helyzetben élünk. Körülöttünk pogányok élnek, és számunkra is néha nehéz meghallani Isten szavát. Megsüketültünk és nehezen tudunk róla beszélni, tanúságot tenni, csak dadogunk, amikor a hitünkrõl van szó. Nem halljuk meg Isten szavát, ellenben azt látjuk, hogy hogyan élnek a körülöttünk lévõ emberek, és könnyen mi is hozzájuk hasonlóan élünk, pogányokká válunk. Érdekes ebben a részben, hogy ezt a süket, dadogó embert néhányan Jézushoz kísérték, pedig õ nem volt sem béna, sem vak, egyedül is oda tudott volna menni Jézushoz. Vannak olyan emberek, akik süketek Isten szavára, de nem tesznek semmit azért, hogy ez változzon. Szükség van arra, hogy mások, iránta való szeretetbõl, segítsenek neki rádöbbenni arra, hogy mennyire szüksége van Isten szavára, és elvezessék Jézushoz. Bizonyára a mi környezetünkben is vannak ilyen lelkileg süket emberek, akik rászorulnak a mi segítségünkre, anélkül, hogy ezt õk tudnák. Néha nekünk is szükségünk van arra, hogy testvéreink visszavezessenek Jézushoz, amikor eltávolodtunk tõle, és süketekké váltunk a szavára.
Az is érdekes, hogy Jézus, mielõtt meggyógyította volna ezt a beteg embert, távol vitte a többiektõl. Ahhoz, hogy minket is meg tudjon gyógyítani, el kell távolodunk azok hatásától, akik a pogány világ értékeit kínálják nekünk, és arról akarnak meggyõzni, hogy mi is ugyanúgy gondolkodjunk és cselekedjünk, mint õk, merthogy ma már mindenki ezt teszi.
Jézus az ujját a beteg ember fülébe dugta. Isten ujját jelképezi ez, amely a világot teremtette, Istennek az erejét. Ahhoz, hogy meggyógyíthasson, engednünk kell, hogy Isten minket is megérintsen.
Ugyanazt jelenti a nyállal való megérintése a nyelvnek. A nyál, a korabeli kultúra szerint, sûrített lehelet volt. Isten lehelete, Isten lelke érintette meg ezt az embert.
És ezután Jézus felszólította õt: effata! Nyílj meg! Ez nem a fülének szólt, hanem az embernek. Neki kellett megnyílnia Isten szava elõtt.
Aztán az emberek megjegyezték, hogy Jézus mindent jól tett. Ez emlékeztet minket a teremtésre, amikor Isten maga látta, hogy amit tett, az jó. Jézussal elkezdõdött az új teremtés.
Jézus tehát meggyógyította ennek az embernek a fülét és a száját azért, hogy kapcsolatba léphessen más emberekkel. Jézus ma is olyan egyházat akar, amelynek a fülei nyitottak Isten szavára: nem a szép szokásokat, a régi hagyományokat, igazságokat emlegeti csupán, hanem nyitott arra, amit ma akar üzenni általa Isten az embereknek. Ha nem nyílik meg a fülünk Isten szavára, akkor csak dadogunk valamilyen igazságokat Istenrõl, de nem közvetítjük az õ üzenetét.
Ugyanakkor, olyan egyházra van szükség, amely meghallgatja az embereket is, odafigyel az õ kérdéseikre, gondjaikra, és azokra keres Istennél választ.

Isus s-a dus în regiunea pãgânã numitã Decapolis, care înseamnã cele 10 orașe. A dorit sa inteleaga ucenicii sai ca Dumnezeu este Tatal tuturor natiunilor, nu numai al evreilor. De acolo, din aceea regiune a paganilor i-a invitat pe toți oamenii sã se deschidã în fața revelatiei care vine de la Dumnezeu. Ne invitã și pe noi sã fim deschiși fațã de noutatea adusa de revelația lui Dumnezeu. Ca si cand cineva ar sadi niste plante nobile intr-o gradina plina de buruieni, si Dumnezeu vrea sa reinnoiesca viata noastra cu ceva nobil si frumos, dar pentru a putea face acest lucru, e nevoie sa fim deschisi fata de aceste schimbari. Isus vindeca un surd care mai si balbaie. Acest om bolnav ne reprezinta pe noi, care nu auzim, nu percepem nimic cand Dumnezeu vrea sa ne vorbeasca, si astfel nici noi nu suntem in stare sa spunem ceva altora despre Dumnezeu, doar balbaim, repetam niste fraze plictisitoare care nu ne misca nici pe noi, nici pe altii.
Semnele folosite de Isus în aceastã vindecare sunt simboluri care reprezinta prezenta si actiunea lui Dumnezeu. Atinge cu degetul urechea omului bolnav si urechea surda se vindeca. In Sfanta Scriptura degetul lui Dumnezeu inseamna puterea lui creatoare. Saliva pe care o pune pe limba bolnavului reprezinta suflul lui Dumnezeu prin care a dat viata omului in momentul crearii. Prin Isus a inceput creatia ceea noua. Dumnezeu vrea sa vindece in noi tot ceea ce din cauza pacatului s-a imbolnavit si sa sufle viata in tot ce a murit.
Isus a vindecat tocmai urechea si limba omului, organele prin care comunicam. Vrea prin asta sa intelegem cã Dumnezeu este prezent în el și vrea sã intre în dialog cu noi oamenii.
Isus l-a invitat pe acest om surdomut sã se deschidã: effata - îi spune sã se deschidã fațã de Dumnezeu. De fapt cel care a fãcut primul pas și s-a deschis fațã de om a fost însuși Dumnezeu. El prin Isus Cristos a vrut sã se facã cunoscut în totalitate, de aceea s-a fãcut om, Cuvântul s-a fãcut trup. Cere acelasi lucru si el de la noi, sa ne deschidem fațã de aceastã revelație, sa dorim sa auzim ce vrea sa ne spuna, sa ascultam indicatiile sale, si astfel sa ajungem sa traim impreuna cu El viata dumnezeieasca.
Totuși, nu ajunge sã asculte omul ce vrea sã spunã Dumnezeu. El vrea sã fim receptivi dar nu pasivi. Este necesar ca omul sã fie în stare și sã comunice altora cuvintele auzite de la Dumnezeu și în același timp sã fie în stare sã vorbeascã cu Dumnezeu. Comunicarea nu începe cu gura care vorbește ci cu urechea care ascultã. Dumnezeu a ascultat omul și s-a revelat omului. Așteaptã același lucru și El de la noi.
În prima lecturã Profetul Isaia afirmã ca israeliții au fost nevoiți sã suporte exilul din Babilonia pentru cã nu au vrut sã asculte de Dumnezeu. Degeaba i-a transmis prin profetii sai ce au de facut pentru a evita sa fie invinsi de caldeii, ei au avut mai mare incredere in promisiunile de ajutor al egiptenilor. Astfel au ajuns sa fie sclavi in Babilonia. Dumnezeu însã nu și-a întors spatele spre poporul sãu ci promite eliberarea și Mântuitorul. Condiția acestei eliberãri și mântuiri este aceeași: a asculta și a pune în practicã cuvântul lui Dumnezeu.
Azi trãim intr-o lume în care cuvintele și-au pierdut valoarea. Mulți vorbesc și promit bunastare, salarii mari. Toatã lumea știe cã în spatele cuvintelor se ascund interese egoistice, totusi oamenii refuza sa-l asculte pe Dumnezeu, de la oameni asteapta fericirea. Si noua ne este greu se ascultãm si sa dam crezare mesajului lui Dumnezeu. Avem nevoie de ajutorul lui Isus, sã ne deschida urechile ca sã putem deosebi vocea lui Dumnezeu de celelalte voci care ne asalteazã și sã ne dezlege limba ca sã îl preamãrim pe Dumnezeu și sã îl facem cunoscut fraților noștri prin fapte și cuvinte autentice.

2018-09-09

______________________________

Kisboldogasszony

Mik 5, 1-4a
A mai olvasmányt Mikeás prófétától vettük. Ez a próféta Isten tervét látja megvalósulni a messzi jövõben: a Messiás eljövetelére utal. Izrael maradéka egyszer megmenekül, Isten hatalmas keze által a pusztulástól, és visszatér hazájába, ahol majd megszületik az, akire a népek várakoznak, a Megváltó. És ez akkor fog megtörténni, amikor szülni fog az, akinek szülnie kell. Figyelmünket Betlehemre irányítja. E város neve azt jelenti, hogy a kenyér városa. Azt mondja róla a próféta, hogy kicsiny, jelentéktelen, és benne még jelentéktelenebb az a nõ, akitõl fog születni az Úr. Ez így szokott lenni a Szentírásban, ami kicsiny, ami látszatra nem sokat számít, Isten tervében nagyon fontos lesz. Mária, mint ahogy Betlehem is, kicsiny, de itt, általa születik Jézus, az égbõl szállott kenyér. Mária kicsiny, és tudatában van az õ kicsinységének. Nem is akar semmi más lenni, mint az, aki meleg szeretettel fogadja magába a világ Urát. Mária ezért született e világra. És mióta Jézus a kereszten rábízott bennünket, hogy õ legyen a mi anyánk, hozzá hasonlókká akarunk mi is válni: kicsinyekké, de akiken keresztül Jézus jöhet az emberek közé. Kérjük a Szûzanyát, segítsen, hogy ne e világ szemében akarjunk nagyok lenni, hanem kicsinységünk biztosítson teret Isten nagysága számára, aki minket is, mint Máriát, társul akar fogadni testvéreink megváltásának a mûvében.

2018-09-08

______________________________

Mint a madár

Bölcs 3, 1-9
A bölcsesség könyve, a mai olvasmányban, szembeállítja az emberek látásmódját, amit esztelenségnek nevez, az Isten látásmódjával, ami nem más, mint a bölcsesség. Azok halála, akik Isten ügyéért szenvedtek, és akiket megöltek, az emberek szemében megsemmisülésnek látszik, Isten szemében azonban az õ szenvedésük és haláluk tisztulási folyamat volt, miként az aranyat megtisztítják a tûzben, hogy még jobban ragyogjon. Az igazak, akik hûségesek maradtak Istenhez, nála elnyerik a boldogságot.
Valóban, ha emberi szempontból nézzük a ma ünnepelt vértanúk életét, azt gondolhatjuk, hogy csúfos véget értek, Isten számára azonban az õ haláluk nem jelent megsemmisülést, csak átmenetet egy teljesebb életbe.
Ha minket nem is ölnek meg a hitünkért, életünk csak akkor tud teljes lenni, ha el tudunk szakadni mindentõl, ami a földhöz köt, mint ahogy a madárnak, ahhoz, hogy repülhessen, meg kell tanulnia elszakadni a fészektõl, amelyben született. Akkor van meg bennünk is a bölcsesség, ha számunkra Isten mindennél, még a magunk életénél is fontosabb.

2018-09-07

______________________________

Nem a mienk

1 Kor 3, 18-23
Ne emberekkel kérkedjetek, mondja az apostol a korintusi híveknek. A korintusi hívek között versengés tört ki. Azon vitatkoztak, hogy melyiküknek van jobb tanítójuk. Egyesek Pált, mások Apollót tartották a maguk mesterének. Mások szemében azzal akartak nagyoknak látszani, amit birtokolni véltek. Mi is érezzük a kísértést, hogy az alapján értékeljük magunkat és másokat is, amit birtokolunk, birtokolnak. Akkor érezzük a saját életünket sikeresnek, eredményesnek, ha mások csodálnak, értékelnek valamiért.
Szent Pál figyelmezteti a híveket, és figyelmeztet minket is, hogy nem ezekben a dolgokban áll a boldogságunk, az életünk sikere. Lehetõséget kaptunk Istentõl, hogy sok minden a miénk legyen. Fel is sorolja az apostol: Pál, Apolló, Péter, a világ, az élet, a halál, a jelenvaló, az eljövendõ. Igen, a magunkénak tartjuk azokat, akik hozzánk tartoznak, a teremtett dolgokat, azt hisszük, hogy urai vagyunk az életünknek és a halálunknak, azt teszünk, amit akarunk a jelenben és a jövõben, de valójában mindent Istentõl kaptunk, és mi Istené vagyunk. Õ megszabadított a rabságainktól, dolgoktól, emberektõl való függõségünktõl, a bûneinktõl, hogy vele együtt eljussunk a mi feltámadásunkra is. Örülünk tehát mindannak, amit Istentõl kaptunk, anélkül, hogy bármit is birtokolni akarnánk. Isten azért adta ezeket, hogy felelõsen használjuk, a magunk és testvéreink üdvössége érdekében.

2018-09-06

______________________________

Munkatárs, vagy szántóföld

1 Kor 3, 1-9
Szent Pál a mai szentleckében azt mondja, hogy a lelki életnek is szakaszai vannak, miként az emberi életnek: van benne csecsemõkor, amikor az ember csak tejjel táplálkozik, és teljesen a szüleitõl függ, és van felnõttkor, amikor már önálló, és nem csak õ maga táplálkozik, hanem másokat is tud táplálni. Szent Pál önmagát, és azokat, akik Krisztus evangéliumát hirdetik, felnõtt keresztényeknek, Isten munkatársainak nevezi, a híveket pedig Isten szántóföldjének (Jézusnak a magvetõrõl szóló példabeszédére utal). Ugyanakkor Isten épületének is nevezi a híveket, melyben maga Isten lakik. Úgy érezhetjük Szent Pál szavait hallva, mintha Isten országában is egyesek elõkelõbb helyre jutnának, mások háttérbe szorulnak. Másképp hangzik, hogy valaki Isten munkatársa, mint az, hogy valaki szántóföldhöz hasonló, melyet Isten megdolgoz a munkatársai segítségével. Valójában mindenikünk néha munkatárs, amikor engedi, hogy Isten rajta keresztül jót tegyen testvéreivel, és szántóföld, amikor befogadja Isten szavát, és Isten kegyelme hatására termést hoz.
Ezek mind hasonlatok. Az apostol mondanivalója, hogy Istennel szoros kapcsolatban vagyunk, bennünk lakik és tevékenykedik, a mi javunkra, és testvéreink javára. Rajtunk áll, hogy felnõtt keresztények vagyunk-e, vagyis mi magunk is hirdetjük szóval és tettekkel az evangéliumot, vagy pedig örök csecsemõ-keresztények akarunk maradni.

2018-09-05

______________________________

Korlátoltak, de csodálatosak

1 Kor 2, 10b-16
Isten, aki az embert alkotta, a többi teremtmény fölé helyezte, és képességet adott neki arra, hogy megismerje és használja azokat. Istennek hála mindenért. Az ember megismerésének azonban korlátai is vannak. A lényeget, ami a dolgok, történések mélyén van, csak a Szentlélek segítségével képes megismerni. Õ segít, hogy Istennek tetszõ életet tudjunk élni. Ha ezt tudjuk, ne feledkezzünk meg nap mint nap segítséget kérni tõle azért, hogy Isten akarata szerinti döntéseket tudjunk hozni, és azok szerint tudjunk cselekedni. Így, a mi korlátaink, ha alázattal elfogadjuk azokat, lehetõséget nyújtanak Istennek ahhoz, hogy általunk csodás dolgokat vigyen végbe.

2018-09-04

______________________________

Nem akarok másról tudni

1 Kor 2,1-5
Nem sok lelkesedés sugárzik Szent Pál levelébõl. Azt mondja, hogy gyöngesége tudatában, félve és rettegve jött a korintusi hívekhez hirdetni Krisztust. Ne feledjük, hogy egy csalódás hatása alatt van Pál. Athénban, az Areopaguszon az emberek meg sem akarták hallgatni, annyira butaságnak tartották a feltámadást. Bár Pált érzékeny pontján érintette az elutasítás, nem mondott le arról, hogy Jézust hirdesse továbbra is, de stílust változtatott. Most már nem emberi cselvetésekkel akarja Jézushoz csalogatni az embereket. Nem rejtegeti elõlük a maga gyenge oldalait. Minden félelme és bizonytalansága ellenére egy biztos pontba kapaszkodik: a keresztre feszített Jézus Krisztusba, más szóval, már nem a maga képességeiben bízik, csak Jézus Krisztusban, akit senki és semmi nem tud meggátolni abban, hogy kifejezze a szeretetét. Hinni Jézusban nem okoskodást, érvelést, magyarázkodást jelent, hanem megtanulni megnyílni ez elõtt a szeretet elõtt, hogy átalakítson és Krisztushoz hasonlóvá tegyen.

2018-09-03

______________________________

Évközi 22. vasárnap

Múlt vasárnap a kafarnaumi beszéd befejezõ részét hallottuk az evangéliumban. Nem valami vidáman végzõdött ez a beszéd, sokan hátat fordítottak Jézusnak, még a tanítványok közül is. Péterrel mi is bevallottuk, hogy mi sem értjük egészen Jézus szavait, de hova mennénk? Nála találtuk meg életünk értelmét.
A mai vasárnappal visszatértünk Szent Márk evangéliumához. Valami szívmelengetõ, derûsebb témára számítottunk, erre itt is vitatkozás közben találjuk Jézust. Mirõl vitatkoztak? A régiek hagyományairól, olyan szent cselekményekrõl, melyeket a zsidók Istentõl származónak gondoltak, Jézus pedig azt állította, hogy csupán emberi szokások.
A szokások nem rossz dolgok. Szükség van rájuk. Amit elõttünk mások kitapasztaltak, azt átadták nekünk, és mi is igyekszünk továbbadni azokat, hogy ne kelljen elölrõl kezdeniük azoknak, akik utánunk jönnek. Fontos megõrizni a jó hagyományainkat. Ezek nélkül olyanok lennénk, mint aki elveszítette az emlékezetét, mindent újból meg kell tanulnia. A hagyományok, szokások akkor válnak feleslegesekké, amikor kiüresednek, amikor már azok sem ismerik az értelmüket, akik azokat megtartják. Egy református templomban találkoztam egy érdekes szokással. Mikor a templomba belépnek, mindig fejet hajtanak a templom egyik fehérre meszelt fala felé. Kiderült, hogy ott, míg katolikus volt a templom, egy Szûzanya-festmény állt. Az elõdeink, míg katolikusok voltak, mindig fejet hajtottak a Szûzanya felé amikor beléptek a templomba. Ma már az utódaik nem tudják, hogy kinek szól a fejhajtás, nem szívbõl végzik, csak megszokásból. Jézus az ilyen szokásokat bírálja. Nem a külsõ cselekedetekre kell összpontosítani, hanem arra, ami a szívünkben történik, hogy amikor imádkozol, tényleg Istenre figyelj, ne csak mondd a mások által megfogalmazott szavakat. Amikor keresztet vetsz, valóban Isten áldását kérd magadra. Amikor térdet hajtasz, valóban az Úr Jézust köszöntsd, aki jelen van az oltáriszentségben. Mikor dicsértesséket köszönsz, valóban az Úr Jézust dicsérd.
De ne csak a vallásos szokások tartalmára vigyázz, hanem a mindennapi életben, a másokhoz való viszonyulásodban is igaz legyen amit teszel, amit mondasz. Valóban jó napot kívánj, amikor köszönsz. Akkor mondd, hogy örülsz, ha valóban öröm van a szívedben, és valóban sajnálat legyen benned, ha bocsánatot kérsz. Az üres beszéd, üres szavak, tartalmatlan szokások visszatetszõk lesznek egy idõ után. A lelkedben ápold a szép, jó érzelmeket: a hálát, a szeretetet, a megértést és a megbocsátást, és ami a szívedbõl sugárzik, szebbé teszi az életedet, és a körülötted élõk életét.

În timpul lui Isus oamenii credeau cã cel care respectã obiceiurile religioase cu meticulozitate se va mântui. Astfel aveau ca obicei sã se spele ca semn al curaþirii de efectele lucrurilor, persoanelor si duhurilor necurate. Isus le atrage atenþia asupra necesitãþii convertirii interioare, fãrã de care nu are nici un rost respectarea obiceiurilor religioase. Rãul nu vine din exteriorul omului ci se naste în sufletul sãu.
Cuvintele sale ni se adreseaza si noua. Nu ceea ce intra în gura omului il murdãrește ci intenþiile, gândurile rele din sufletul lui. Nu ne apara apa sfintita de diavol, pentru ca diavolul locuieste in noi cu consimtamantul nostru. Nu de apa sfintita ii este frica ci de iubire, de iertare, de umilinta, de incredere in Dumnezeu. Nici rugaciunile spuse in mod regulat, nici participarea la sfanta liturghie nu au nici un rost pana cand in sufletul nostru incalzim, alimentam supararea, reavointa, dispretul fata de anumite persoane.
Nu ajunge deci sã avem mâinile curate. Dumnezeu vrea sã ne spele peste tot, nu numai mâinile, vrea reînnoirea noastrã totalã. Vrea sã curețe rãnile, supãrãrile din sufletul nostru fațã de anumite persoane, vrea sã spele reavoința, ura din noi.
Cum ne poate curãța Isus de aceastã mizerie ce este în mintea și în inima noastrã și care din când în când se manifestã prin comportamentul nostru? Prin iertarea pe care ne-o acordã în sacramentul reconcilierii, adicã prin spovadã. Cine se spovedește des are conștiința mai sensibilã și observã mai ușor, nu numai faptele rele realizate în concret, dar și pornirile rele din sufletul sãu. Nimeni nu este responsabil pentru ceea ce simte pentru cã sentimentele în mare parte nu depind de voința noastrã, dar suntem responsabili pentru faptele noastre sãvârșite sub influența acestor sentimente.
Unii spun: eu am pãrerea mea despre anumite persoane, dar nu le fac niciun rãu. Chiar dacã fizic nu le atingem când le vorbim de rãu, se manifestã rãutatea din sufletul nostru și poate face rãu la fel de ușor ca vãtãmarea corporalã.
Când ne dãm seama cã avem în suflet sentimente rele fațã de cineva, putem fi de acord cu aceste sentimente, alimentându-le, așa se naște pãcatul, sau putem sã le refuzãm în gând: nu vreau rãul persoanei respective, chiar dacã în mine sunt prezente aceste dorințe rele fațã de ea.
Pentru ca spovadã sã fie eficientã, e necesar ca în fiecare searã sã ne facem cercetarea cugetului. Luãm pe rând toate evenimentele din ziua respectivã și observãm comportamentul nostru, reacțiile noastre, vorbele noastre, sentimentele noastre care au însoțit aceste evenimente. Ne bucurãm și-i mulțumim lui Dumnezeu dacã am reușit sã fim corecți și binevoitori și sã ii cerem iertare dacã am greșit. Invãțãm treptat cum funcționãm și astfel putem evita mai ușor greșelile și situațiile în care nu reușim sã ne controlãm. Ne pregãtim sã trãim în Impãrãția lui Dumnezeu în compania unor oameni cu care vom sta cu bucurie știind cã ne vor binele cu toatã sinceritatea, nu au gânduri rele fațã de noi si nici noi fațã de ei. De acum ne pregãtim cu ajutorul lui Dumnezeu pentru aceastã viațã fericitã, cerând iertare de la Dumnezeu și de la frații noștri și iertand pe oricine care ne-a cauzat suferințã noua.

2018-09-02

______________________________

Az Úrban dicsekedni

1Kor 1,26-31
Szent Pál abból indul ki, hogy a korintusiak nagyrészt egyszerû emberek. Közülük kevés tartozik a társadalom magasabb szintû rétegéhez. Azt mondja, hogy Isten elõszeretettel választja ki az ilyen embereket, mert az õk életükben nyilvánvalóbb Isten mûködése. Isten nem csodák által, vagy bölcs tanítás által vonzza magához az embereket, hanem a keresztények élete által.
Szent Pál ügyes szójátékot használ: Isten a balgákat választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket, a gyöngéket választotta ki, hogy megszégyenítse az erõseket, és azokat választja ki, akik értéktelennek látszanak, azért, hogy megsemmisítse azokat, akik fontosaknak látszanak. Természetesen, Isten nem akar senkit megszégyeníteni, annál kevésbé megsemmisíteni, de amikor az ember Isten elé kerül, és azt látja, hogy amit addig bölcs dolognak látott az életében, az butaság volt, hogy amiben õ erõsnek, tehetségesnek gondolta magát, az valójában gyengeségnek bizonyul, persze, hogy szégyelli magát, és ha azt látja, hogy életének legnagyobb értékei, megvalósításai semmit sem érnek, persze, hogy megsemmisültnek érzi magát.
De mit jelent, az Úrban dicsekedni? Ugyanazt, amit Szent Ferenc így fejez ki, hogy az Úrnak adni vissza minden jót. Tudjuk, hogy Istentõl kaptunk mindent, semmi sem a mi érdemünk, és Istennek adjuk vissza.
Hogyan tudjuk visszaadni? Szóval és cselekedettel. Szóval, Istent dicsérve, Istennek hálát adva nap mint nap, minden kis ajándékáért, és cselekedeteinkkel, amikor engedjük, hogy rajtunk keresztül tegyen jót testvéreinkkel.

2018-09-01

______________________________

Évközi 20. vasárnap

Istennel kapcsolatban a Szentírás sokféle hasonlatot használ, mivel nem tudunk másképp beszélni a végtelen Istenrõl. Éppen ezért bármit mondunk róla, csak részben igaz, mert Istent nem tudjuk megérteni teljesen, és annál kevésbé leírni szavainkkal. Egyik gyakran visszatérõ hasonlat, amelyet figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy a mai evangéliumi szakaszt megértsük, a jegyesi, vagy házastársi kapcsolat. Isten és az õ népe közötti kapcsolatot a Szentírás gyakran a jegyesek, vagy a házastársak közötti szeretetkapcsolathoz hasonlítja. Szent János evangéliuma mindjárt a kezdetétõl használja ezt a képet. Keresztelõ Szent János mondja, hogy nem õ a võlegény, hanem az, aki utána jön. Õ csak a barátja a võlegénynek. Isten nem munkaadónk, vagy szolgatartó gazdának akar lenni, hanem szeretetkapcsolatban akar egyesülni velünk. Az a szertartás amelynek segítségével leginkább ki tudjuk fejezni ezt a szeretetteljes találkozást Istennel, nem más, mint az oltáriszentség magunkhoz vétele, a szentáldozás.
Érdemes megjegyezni, hogy Jézus nem azt mondta, hogy imádjuk az õ testét és vérét, hanem, hogy együk, rágjuk meg, igyuk meg, táplálkozzunk vele, váljunk eggyé vele. Amikor szentáldozáshoz járulunk, tudatosítjuk magunkban, hogy mi most egyekké akarunk válni Krisztussal.
Az evangéliumban, Jézus szavait hallva, a zsidók azt kérdik, hogyan adhatja ez a maga testét eledelül nekünk? Tudjuk, hogy Szent János evangéliumában a zsidó elnevezés nem az izraelitákat jelenti, hanem mindenkit, aki elutasítja Jézust. Lehet, hogy nekünk a kannibalizmus jut eszünkbe, amikor a Jézus testével való táplálkozásról hallunk. A zsidók számára azonban világos volt, hogy a Jézussal való táplálkozás, az õ eszméinek, az õ tanításának az elsajátítását jelenti. Ludwig Feuerbach egyik írásának ez a címe: Az ember az, amit megeszik. Mi is szoktuk mondani arról, aki sokat olvas, hogy falja a könyveket. Jézussal táplálkozni azt jelenti, hogy olyanná lenni, mint õ. De Jézus azt akarja, hogy ne csak átvitt értelemben táplálkozzunk vele, hanem a vele való azonosulásnak konkrét jele is legyen. Megenni õt, aki kenyérre lesz, és meginni õt, aki borrá változik. Jézus teljes önátadásának a jelei ezek, és aki magához veszi, ezzel kifejezi, hogy õ is kész Jézushoz hasonlóan áldozattá válni.
És Jézus még jobban aláhúzza a mondanivalóját, amikor azt mondja, hogy aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, énbennem marad, és én õbenne. Világos, hogy nem csak a szentáldozás pillanatában akar velünk találkozni, utána visszamenni a tabernákulumba, és várni ránk a következõ vasárnapig, hanem azt akarja, hogy egyesítsük a mi életünket az õ életével. Isteni élete mûködik bennünk, és ez meglátszik a mindennapi életünkön, a magatartásunkon. Ha valakit szeretünk, a lelkünkben hordozzuk azt a személyt. Ilyen kapcsolatot akar Jézus velünk is.
És újabb magyarázatot fûz Jézus az eddigiekhez: én az életemet az Atyától kaptam, mert nincs más örök élet, csak az Isten élete. És ezt az életet én átadtam nektek is. Ugyanaz az élet, amely Jézust az Atyához köti, minket is Jézushoz köt.
És egy újabb figyelmeztetéssel zárul Jézus beszéde: nem olyan eledel ez, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak. Aki e kenyeret eszi, örökké él. Mindegyikünk számára figyelmeztetés ez. Szükségünk van földi eledelre, de ennek erejébõl csak ideig-óráig élhetünk. Az igazi eledel, mely a véget nem érõ boldog életet nyújtja, a Jézussal való táplálkozás, a vele való egyesülés. Úgy éljünk, hogy errõl el ne feledkezzünk.

Isus continua discuția cu cei care înainte cu puțin timp vroiau sã îl facã rege sperând cã le va rezolva toate problemele. Isus vrea sã îi facã sã înțeleagã cã el oferã cu mult mai mult decât pâine gratis, sau mãrire de salar, sau rezolvarea unor probleme iminente. Dacã avem încredere în el poate sã ne conducã la împlinirea vieții noastre, la fericirea fãrã de sfârșit. Dar pentru a putea realiza acest lucru în viața noastrã, e nevoie sã avem încredere totalã în el, și sã ne unim viețile cu viața lui. Asta înseamnã sã mâncãm trupul lui și sã bem sângele lui.
Trupul simbolizeazã tot ceea ce este exterior. Cine mãnâncã trupul lui Isus imita comportamentul lui. Vorbește, acționeazã, iubește, se dãruiește ca și Isus.
În schimb sângele simbolizeazã interiorul omului. Omul unit cu Isus gândește, dorește și simte la fel ca Isus. Cum spunea Sfântul Apostol Paul, nu mai traiesc eu ci Cristos trãiește în mine.
Ascultãtorii nu prea înțelegeau cuvintele lui Isus. Nici apostolii. Și ei au înțeles ce voia sã spunã Isus doar la cina cea de tainã, când Isus întradevãr, nu numai în mod simbolic, s-a oferit ca aliment pentru ucenicii sãi. Câteodatã nici noi nu ne dãm seama de misterul la care participãm atunci când ne împãrtãșim. Ne-am obișnuit sa auzim din gura preotului cuvintele lui Isus: luați și mâncați, acesta este trupul meu, luați și beți, acesta este sângele meu. Ne-am obișnuit sã spunem amin și sã mâncãm ostia preasfânta, dar poate uitãm sã ne gândim cã prin acest gest noi ne unim cu viața lui Isus, ne propunem sã ne dãruim viața din iubire pentru frații noștri așa cum a fãcut-o El. Și pentru a putea face acest lucru, din Sfânta Împãrtãșanie primim putere. Ne unim cu Isus și el acționeazã în noi și prin noi.
Putem sa filozofam, sã tot explicam cuvintele lui Isus din evanghelia de azi. Dacã suntem sinceri trebuie sã recunoaștem cã nu le înțelegem în totalitate. Deja este greu, așa cum a fost și pentru evrei, acceptare unui Dumnezeu umil, supus, care își aratã puterea adevãratã pe lemnul crucii. Cu atât mai greu este sã înțelegem cum poate Dumnezeu deveni hrana pentru noi. Isus nu cere sã înțelegem ceea ce depãșește capacitãțile mintale ale omului, de aceea vorbim de misterul credinței noastre. În schimb Isus cere sã avem încredere în El și sã ne unim cu el în Sfânta Euharistie. Dacã îl primim în noi cu dorința de a uni viața noastrã cu viața lui, El va fi prezent prin noi, și se va dãrui în continuare pentru oameni. Ne vom minuna de faptele de iubire pe care le va realiza prin noi.

2018-08-19

______________________________