Napi gondolatok

Istennel szegény lenni

2 Kir 17, 5-8. 13-15a 18
Az olvasmányban az északi királyság megszûnésének történetét foglalja össze az író. Az õ nézete szerint a történelem nem véletlen események egymásutánja, hanem annak irányítása Isten kezében van. Nem csupán azért kerültek fogságba Izrael fiai, mert Asszíria királya világuralomra tört, hanem, mert elfordultak Istentõl, aki kihozta õket az egyiptomi fogságból, aki szabaddá tette õket. A szabadságban, a jólétben már nem emlékeztek erre, hanem a bálványokba vetették bizalmukat.
Isten többször figyelmeztette õket a próféták által, de õk nem hallgattak rájuk, így aztán Isten is magukra hagyta õket. Gondoskodjanak róluk a bálványaik.
Meg akarjuk mi is tanulni a szent írótól, hogy a mi életünk történetét is Isten szemével tudjuk nézni. Könnyen elfeledkezünk arról, amit Isten értünk tett, pedig a hit és az emlékezés szorosan összefügg. Ahhoz, hogy Istenben bízni tudjunk, fontos visszaemlékezni arra, hogy Isten eddig is gondunkat viselte. Az ember a jólétben könnyen megfeledkezik Istenrõl. Valaki nem rég számolt be arról, hogy az egyik nyugati országban kinevették, mikor azt mondta, hogy gyónni szeretne. Bár tudjuk, hogy az elvilágiasodás egyik tényezõje a jólét, mégis a jólét felé törekszünk, pedig sokkal élõbben, és sokkal gyakrabban megtapasztalja Isten gondoskodását a maga életében az, aki Istenben bízva mer szegény lenni.

2014-06-23

______________________________

Évközi 12. vasárnap

Sokan szeretünk olyan filmeket végignézni, amelynek fõhõsei mindig gyõznek, nem félnek semmitõl. Bár tudjuk, hogy a valóság más, mégis nézzük ezeket a filmeket, mert ott él bennünk a vágy, hogy egyszer minden jóra forduljon, és már ne kelljen semmitõl félnünk, semmi miatt aggódnunk.
Igen, mert a valós életben tele vagyunk félelmekkel. Már kiskorunkban féltünk a sötétségtõl, vagy a kísértetektõl, attól, amikor a szüleink kiabáltak, a serdülõkorban féltünk mások lenni, mint a többiek, de ugyanakkor a szabadságunkat is féltettük, féltünk a rossz jegyektõl, attól, hogy mások nem fogadnak el olyanoknak, amilyenek vagyunk. Fiatal korunkban a pályaválasztás, a házasság, az életforma, a felvállalt munka felelõsségétõl féltünk, attól, hogy eltévesztjük az utunkat, hogy rosszul döntünk, hogy a barátaink cserbenhagynak. A felnõttek is félnek a haláltól, nem lehet tudni, hogy meddig lesz munkahelyük, gyermekeik hogyan fognak boldogulni az iskolában, az életben. Mindezek mellett mindnyájan félünk a terroristáktól, a háborúktól, a természeti csapásoktól, és nem jönnek a filmbeli hõsök eloszlatni a félelmeinket.
Jézus mégis biztat bennünket: ne féljetek az emberektõl, azoktól, akik megölik a testet. Õ maga is legyõzte a félelmeit, és megtanít minket is erre. Istenre, a mi mennyei Atyánkra bízzuk magunkat, aki a verebekrõl is gondoskodik, mennyivel inkább rólunk. A véle való kapcsolattól senki és semmi nem tud megfosztani minket.
Egy ismerõs történetet mondok el én is, amikor egy iskolában tûzvész ütött ki, az elsõ emeleten ott szorult egy kislány, a lépcsõk már lángban álltak, nem tudott kijönni, kiszaladt az erkélyre, a füst miatt nem látott semmit, de segítségért kiabált. Lentrõl az édesapja bíztatni kezdte, hogy ugorjon le, mert õ kifogja. Félek! - válaszolta a kislány, de végül a beugrott a füstbe abba az irányba, ahonnan az édesapja hangját hallotta, és az édesapja kifogta.
Van bennünk elég félelem, de bízunk abban, hogy a mi Atyánk, akit nem láthatunk, de a hangját halljuk, nem enged minket elveszni. Minden nap újra és újra bátorít minket: ne félj! Bízd rám magadat!

2014-06-22

______________________________

Szomorú a hálátlan sorsa

2 Kron 24, 17-25
Elszomorító a történet, amelyet a mai olvasmányban hallottunk. Az a ki gyerek, amelyrõl a tegnap azt olvastuk, hogy életben maradt, mert Jojáda fõpap megmentette a nagyanyja kezébõl, király lett. Istennek csodálatos tervei voltak Joással: rajta keresztül akarta népét önmagához elvezetni, de õ elfordult Istentõl bálványimádásra adta magát. Hálátlannak bizonyult Istennel szemben is, és azokkal szemben is, akik az életét megmentették. Megölette Jojáda fiát, Zakariást, és annak a fiát is, mégpedig azért, mert Zakariás figyelmeztetni merte a hûtlenségére. Csúnya véget ért Joás. Saját emberei megölték.
Istennek csodálatos tervei vannak velünk is. Születésünktõl kezdve úgy igazgatta lépteinket, hogy felkészítsen arra a szépre, arra a jóra, mire meghívott minket. Nem szeretnénk a bálványok kedvéért hátat fordítani Istennek. Isten most is felvigyáz lépteinkre, és figyelmeztet testvéreinken keresztül, események által, ha letérünk az õ útjáról. Nem akarjuk semmibe venni, eltaposni ezeket a figyelmeztetéseket, akkor sem, ha nem mindig kedvünkre valók.

2014-06-21

______________________________

A remény hírnökei

2 Kir 11, 1-4. 9-18. 20
Meghalt Ákáz király, és az anyja, Atália megölette a saját unokáit azért, hogy õ uralkodhasson. Szinte hihetetlen gonosztett. A hatalomért harcolók azonban ma is minden eszközt megragadnak, sokszor nagyon aljas eszközöket is, azért, hogy ellenfeleiket eltegyék láb alól. Egymás megrágalmazása, feljelentése, befeketítése napirenden van ma is a hatalmasok között. Nincs többé testvér, barát, csak ellenfelek, akiket le kell gyõzni bármi áron.
Isten tervét azonban nem tudják megakadályozni, bármilyen hatalmasok, és befolyással bírók. A kis Joás megmenekült a haláltól, hogy benne beteljesedjenek Isten ígéretei. Isten mindig tud küldeni embereket, akik kicsiknek, jelentékteleneknek látszanak, annyira, hogy a hatalmasok nem méltatják arra sem, hogy eltapossák, de Isten általuk közvetíti a megváltást.
Ilyen volt Szent Ferenc is az õ korában. Bár tudatlan és jelentéktelen volt, és önként vállalta, hogy kisebb legyen, mint mások, mint a hatalmasok, mégis Isten általa újította meg az Egyházat.
Mi is ennek a remények akarunk a hirdetõi lenni. Még ha úgy is látják sokan, hogy minden rossz irányba halad, vesztébe rohan az ember, ami népünk, mi a reményt hirdetjük, akkor is, ha annak jelei kicsinynek, jelentéktelennek tûnnek. Istennek minden lehetséges.

2014-06-20

______________________________

Úrnapja

Az oltáriszentségrõl nem könnyû elmélkedni, mert minden a hit terén zajlik. Mi csak kenyeret és bort látunk, de hisszük, hogy az Krisztus teste és vére. Hitünkbõl tudjuk, hogy a szentáldozásban Krisztussal találkozunk, de ebbõl az édes találkozásból nem sokat tapasztalunk. Az oltáriszentségbe vetett hitünket ünnepeljük. Ezt a hitet tudatosítjuk. És erre szükségünk is van. Segít a mai ünnep abban, hogy ismét tudatosítsuk azt, aminek tanúi vagyunk minden szentmisén, hogy ne váljon megszokott, unalmas dologgá a Krisztussal való találkozásunk, a Véle való egyesülésünk.
Kissé keményen hangzanak ezek a szavak: enni az Úr testét, és inni az Õ vérét – nem kannibalizmusról van itt szó, hanem a mindennapi életbél vett hasonlatról. Miként a táplálék, amit magunkhoz veszünk, beépül a mi testünkbe, úgy a Krisztussal való találkozás által Krisztus is beépül a mi életünkbe. Ezek a szavak kifejezik, hogy annyira szükségünk van nekünk, embereknek Istenre, mint a mindennapi eledelre, másrészt kifejezik, hogy Isten kész kielégíteni az ember igazi éhségét, igazi vágyait. Velünk az Úr! Emánuel… Nem csak közel van, nem csak mellettünk van, hanem bennünk. Teljesen egy akar lenni velünk. Az ember már nincs egyedül a maga múltbeli sebeivel, a jövõtõl való félelmeivel. Az oltáriszentség harmonikusan összekapcsolja a jelenben a múltat és a jövõt.
Van, aki a múltra nosztalgiával gondol: azok a régi szép idõk… visszasírja a múltat, csak a szépre emlékezve abból, elfelejti annak nehézségeit, bukásait.
Van, akit csak a jelen érdekel, és teljes erejével törekszik minél több élvezetet kisajtolni belõle, de drága árat fizet érte.
Van, aki szebb jövõben remél, vagy ellenkezõleg, rettegve tekint a jövõ felé.
Az oltáriszentség meggyógyítja az idõhöz való viszonyulásunkat. A múltból arra emlékeztet, hogy Isten mit tett értünk: úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta, hogy megmentsen minket. Nem olyan múlt ez, amelyet visszasírunk. Nem ért véget, hanem a jelenben folytatódik. Isten szeretete ma is kifejti a hatását az életünkben, és a jövõnknek is ez a záloga. Nem csupán nem félünk a jövõtõl, hanem reménnyel tölt el. Ezért Szent Tamással imádkozunk ma: Krisztust vesszük magunkhoz, szenvedésére emlékezünk, lelkünk eltelik kegyelemmel, és eljövendõ dicsõségünk zálogát nyerjük.
Ha nem is könnyû rajtakapni Krisztus jelenlétét a mi életünkben, mégis ott van, hatással van a gondolkodásunkra, cselekedeteinkre, magatartásunkra, mint ahogy hatással van ránk a kapott neveltetés, a szülõktõl örökölt tulajdonságok. Krisztus tulajdonságai is bennünk vannak, és azt akarjuk, midõn Õt az oltáriszentségben megmutatjuk a világnak, hogy életünk is olyan legyen mint egy monstrancia, melynek közepén ott ragyog az Úr Krisztus.

2014-06-19

______________________________

A mester és a tanítvány

2 Kir 2,1. 6-14
Illés és Elizeus, a mester és a tanítvány, együtt haladnak az úton. A mester búcsúzik a földi élettõl, a tanítvány nem akar tõle elszakadni. Mi lesz vele, ha nincs mellette a mester, aki útmutatásokat adhat, aki bátorít, aki vigasztal, akire mindig lehet számítani? Hiába próbálja Illés lerázni Elizeust, az mindenképp mellette akar maradni. Mindent megtesz, hogy az utolsó percig vele maradhasson.
Elizeus kérése az, hogy Illés lelkébõl két részt kapjon leg. A fordítások itt eltérnek, hogy ez két harmadok jelent, vagy kétannyit. A lényeg nem változik: Elizeus nem csak hálás Illésnek a kapott támogatásért, segítségért, tanításért, hanem tovább akarja vinni azt, amit kapott Illéstõl. Illés eltûnik, megmarad a köpenye, amellyel Elizeus, ugyanúgy, mint Illás, rácsap a folyó vizére, és száraz lábbal átkel a folyón. Ez a felnõtté válásának a mozzanata.
Mi is ezt szeretnénk. Vannak, akiknek hálásak vagyunk, mert támogattak minket, bátorítottak, vigasztaltak, segítettek. Nem elég elkönyvelni, hogy ez nekünk milyen jó volt. Nem elég hálás lenni nekik, hanem a magunk életébe be akarjuk építeni az õ lelkükbõl a két részt: azt, amit tõlük átvettünk, tõlük megtanultunk, ne vesszen kárba, hanem beépítjük a magunk életébe, és mi is tovább adjuk másoknak. Érdemes az elmélkedés során számba venni, hogy kik voltak a mestereink, miket tanultunk tõlük, és mennyire építettük be ezeket a tõlük kapott kincseket a magunk életébe.

2014-06-18

______________________________

Ellenség?

1 Kir 21, 17-29 Szászsebes
A tegnap Ákáb királyról hallottunk, és ma folytatódik a történet. Illés prófétát az Úr Ákáb királyhoz küldi, hogy figyelmeztesse a bûnére. Szörnyû dolgot cselekedett, ártatlanul megölette Nábótot, és ami még szörnyûbb, hogy Izrael népét bálványokkal fertõzte meg. Az ember, amikor nem törõdik Istennel, akkor Isten helyett, bálványokat fog imádni. Ez nem csak Ákáb idején volt így, hanem a mi idõnkben is. Amikor a saját kívánságainkat követjük, és megfeledkezünk kikérni Isten véleményét, bálványimádásba esünk.
Ákáb megérdemelte volta, hogy Isten elpusztítsa, de Isten megkönyörült rajta, mert Illés szavára bûnbánatot tartott. Mégis, elsõ pillanatban Ákáb Illést a legnagyobb ellenségének nevezte, pedig a legnagyobb jót tette vele. Megmentette a pusztulástól azzal, hogy figyelmeztette.
Nekünk is kellemetlen, amikor hibánkra figyelmeztet testvérünk, vagy amikor nekünk kell testvérünket figyelmeztetnünk. Az a benyomásunk, mintha a másik ellenségünk lenne, pedig akkor tesz valaki jót nekünk, amikor a saját félelmeit legyõzve mer minket figyelmeztetni.
Akkor hiteles a mi közösségi életünk, ha egymással tudunk szeretetben beszélgetni arról, ami tetszik, és ami zavar egymás magatartásában és cselekedeteiben, és nem ellenséget látunk egymásban, hanem testvért, aki javunkat akarja.

2014-06-17

______________________________

Visszaélés

1 Kir 21, 1-16 2014-06-17 Szászsebes
Nem valami épületes a mai elsõ olvasmányban hallott történet. Ákáb meg akarta szerezni Nábót szõlõjét. Súlyosabb dologról van szó itt, mint egy darab föld birtoklásáról. Izrael törzsei között Isten parancsa szerint felosztották a földeket, és még ha valaki eladta volna is a földjét, az nem lehetett végleges vásár, mindig vissza kellett a föld tulajdonjogának szállnia annak utódaira, aki azt eredetileg birtokolta, mert csak az tartozott a választott néphez, aki az ígéret földjének birtokosa. Ákáb Nábótot ettõl akarta megfosztani, csak azért, hogy birtokolhassa azt a szõlõt, ami tetszett neki. A király, akinek feladata az lett volna, hogy biztosítsa a törvényhez való hûséget, visszaélt hatalmával, és felesége indítására kisemmizte, megölte Nábótot, és földönfutóvá tette a családját. Megtehette, mert õ volt a király és a királynak mindent szabad.
Mindenikünknek van valami felelõssége. Felelõsek vagyunk egymásért, azokért az emberekért, akiket megismertünk, de nem akarunk Ákábhoz hasonlón visszaélni a lehetõségeinkkel, és az Istentõl kapott feladat-nyújtotta lehetõségeket a magunk hasznára fordítani. Nem önkényes uralkodók, hanem kisebb testvérek akarunk lenni.

2014-06-16

______________________________

Ne feledd, ki vagy!

1 Kir 19, 19-21
A királyok könyvébõl olvastunk fel az elsõ olvasmányban, éspedig Elizeus próféta meghívásának a történetét. Illés próféta odalép Elizeushoz, a köpenyét ráteríti, jelezve, hogy õ lesz az utóda. Elizeus elkéredzik, Illéstõl, hogy elbúcsúzhasson a szüleitõl. „Menj, de ne feledd, hogy mit tettem, veled, ne feledd, hogy mi a te hivatásod.
Ezt mondja nekünk is az Úr. Végezd a rád bízott feladatokat, amit fontosnak látsz, de feledd, hogy Isten téged meghívott. Ma ez nem könnyû feladat, mert a mai társadalom, mintha arra ösztönözne, hogy ne gondolkodj életed értelmén, célján, hanem csak élj, élvezd azt, amit lehet. Nem könnyû újra és újra tudatosítani, hogy Istennek terve van velem, de Isten idõnként jelez nekem, eszembe juttatja, hogy ki vagyok. Meglátjuk az Õ jeleit testvéreink életpéldájában, a Szentírás szavában, a természetben, a szívünk mélyén, kötelességeink teljesítése közepette, csendes imádságunkban s ha tudjuk, kik vagyunk, miért vagyunk ezen a világon, akkor annak megfelelõn gondolkodunk és cselekszünk.

2014-06-14

______________________________

Szent Antal

2014-06-13

______________________________