Napi gondolatok

Öntözzük a gyökereinket

Gal 5, 18-25
Szent Pál szembeállítja a test cselekedeteit, és a Lélek gyümölcseit. Nem az ember összetevõ elemeinek szétválasztásáról van itt szó. Test alatt arra gondol, ami az emberben szembeszegül Isten terveivel. Az ember vágyai, gondolatai döntései fõként szellemi tulajdonságok, mégis a testi ember cselekedetei lesznek, ha bûnök születnek belõlük. Ezeket próbálják a törvények szabályozni. Bizonyos dolgokat tiltanak, másokat pedig elõírnak, miként az utakon a közlekedési jelzõtáblák.
A testi ember nem örökli az Isten Országát, nem azért, mert Isten ezekért a bûnökért megbünteti õt, hanem, ezek a bûnök jelei annak, hogy nem Isten Lelke vezeti ezt az embert. Márpedig, Istenhez csak az juthat el, aki engedi, hogy Isten õt elvezesse önmagához.
A lelki ember sem attól válik lelki emberré, mert ezeket az erényes cselekedeteket végrehajtja, hanem ezek a cselekedetek gyümölcsei, jelei annak, hogy a Szentlélek vezérli õt.
A magunk életébõl is tudjuk, hogy amikor a Szentlélek vezérel, akkor eleven bennünk a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, mikor pedig mi vesszük kezünkbe az irányítást, akkor a testi cselekedetek kerülnek elõtérbe.
Érdekes megjegyzést tesz az apostol, miután felsorolja a Lélek gyümölcseit: ezek ellen nincs törvény. Míg a bûnök ellen vannak törvények, szabályok, tiltások, az erények szabad ember szabad cselekedetei.
Akit a Lélek vezérel, olyan, mint folyóvíz mellé ültetett fa, hallottuk a válaszos zsoltárban. Ha gondot fordítunk arra, hogy Isten vezéreljen bennünket, életünk bõ gyümölcsöt terem. Tehát nem a gyümölcsökre törekszünk, hanem arra, hogy Istenbe gyökerezzünk.
Mi szerzetesek arra vállalkoztunk, hogy mindenféle más gyümölcsrõl lemondunk a Lélek gyümölcseiért. Mi nem hírnevesek akarunk lenni, nem is akarunk vagyont gyûjteni, utódaink sincsenek, és ha a Lélek gyümölcseit sem teremjük, nem érünk többet a száraz kórónál. Öntözzük hát nap mint nap gondosan az Istentõl érkezõ kegyelemmel gyökereinket.

2014-10-15

______________________________

Szabadság

Gal 4, 31- 5,1
Szabadságra születtünk! – Errõl akarja meggyõzni Szent Pál a Galatabelieket, és bennünket is. Keresztény életünknek fontos eleme a szabadság, és a szerzeteséletnek még inkább. Sokan úgy tekintenek a szerzeteséletre, mint bezárt emberek közösségére. Úgy is nevezik a kolostorokat, hogy zárdák. Úgy gondolják, hogy a szerzetesek nem szabadok, mert egy életen keresztül szót kell fogadniuk másoknak. Megszabják neki, hogy mit tegyen, és mit ne tegyen.
És sok esetben igazuk is van. Ha nem vagyunk szabadok, imádkozunk, dolgozunk, végezzük a feladatainkat, de csak megszokásból, vagy félelembõl, de a szívünk távol van attól, amit teszünk. Isten nem kéri ezt tõlünk. Nem kéri azt, hogy egy életen keresztül a miatt szenvedjünk, szomorkodjunk, mert nincs lehetõségünk azt tenni, amit szeretnénk.
De mit is jelent szabadnak lenni? Azt, hogy nincsenek kötelességeink? Vagy, hogy nincsenek szabályok? Nem az az igazi szabadság, amikor azt tehetem, amire pillanatnyilag vágyat érzek, hanem az, hogy képes vagyok megtenni azt, amit helyesnek, jónak tartok, akkor is, ha az néha nehéz, de tudom, hogy amit teszek, annak értelme van. Javamra válik nekem is, és másoknak is.
Jézus Krisztus eljött, hogy szabaddá tegyen. Pál is ma arra szólít fel, hogy vigyázzunk a szabadságunkra, Isten fiainak a szabadságára. Szabadon, szeretetbõl teszem azt, amit elhatároztam, mert jónak láttam, mint ahogy Jézus is tette. Akkor volt a legszabadabb, amikor keresztre feszítették, mert szabadon igent mondott az Atya tervére. Akkor vagyok én is szabad, ha igent tudok mondani Istennek rám vonatkozó tervére, mindazzal együtt, ami ebbõl következik.

2014-10-13

______________________________

Évközi 28. vasárnap

Ha a híreket nézzük, hallgatjuk, háborúkról számolnak be, menekültekrõl, erõszakról. Igen, a mi életünk nem nagyon hasonlít egy földi paradicsomhoz. Az emberek mindig vágytak egy jobb világra. Az elsõ olvasmányban Izajás próféta egy ilyen új világról beszél, ahol a seregek Ura egy ilyen bõséges lakomát rendez minden nemzetnek. Finom bor, zsíros falatok várják a meghívottakat, letörlik a szomorkodók könnyeit, mindeni örül.
Ezért beszél Jézus is úgy az Isten országáról, hogy az hasonlít egy lakomához. De van egy különbség a között a lakoma között, amelyikrõl Izajás beszél, és amelyrõl Jézus beszél. Izajás úgy képzeli el, hogy majd a túlvilágon szervezi meg Isten ezt a lakomát a népek számára. Jézus azonban az Isten országát itt ebben a világban hirdeti meg. Isten azt akarja, hogy itt éljenek az emberek olyan örömben, mintha egy lakomán vennének részt. Ennek a lakomának a kezdetét jelzi számunkra az Oltáriszentség, az Eucharisztia lakomája.
A lakomának a jellegzetessége az öröm. Mindenki örül a lakomán. A másik jellegzetessége pedig az ingyenesség. Ezt sokszor elsorvad a mi esküvõinken, ha azt számítgatjuk, hogy most én is meg kell hívjam, mert õ is meghívott, most tartozom, milyen ajándékot kell adjak én, milyen ajándékot kaptam. Az igazi lakoma ingyenes.
Isten az, aki megszervezi a lakomát, aki erre az örömben lévõ együttlétre meg hív mindenkit. A kérdés csak az, hogy ki fogadja el ezt a meghívást. Ki hajlandó másokkal együtt örvendeni az Isten országában, és ki az, aki nem akarja, hogy ez a világ megváltozzon, nem akarja, hogy Isten országává alakuljon. A régi világhoz tartozó emberek nem meghívottakként érkeznek, ahol a lakoma ura vendégeli meg õket, hanem úgy érkeznek, mint akik urak, magukénak tulajdonítják a világot, a benne lévõ élelmet, annak kincseit, ki-ki annyit foglal le magának, amennyit tud, és egymással versengenek, harcolnak ezekért a javakért, és ezzel tönkre verik a lakomát. Innen származnak a háborúk, a gyûlölet a népek között, mindazzal a sok szenvedéssel, ami ezzel jár. A lakoma, amit Isten akar rendezni a számunkra bõséges lakoma, ahol közösbe tesszük azt, amink van és nincs szükség arra, hogy versengjünk, hogy ki kap belõle többet. Ez az új élet, amelyet Isten ajánl fel nekünk. Ez az a lakoma, amelyre a szolgák meghívnak mindenkit. A példabeszédbeli király szétküldi tehát két ízben is a szolgáit. Ezek a proféták az Ószövetségbõl, akikre nem akartak hallgatni az emberek, a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, még bántalmazták, meg is ölték egyiket, másikat. Furcsa, hogy ahelyett, hogy nagy tömeg jelenne meg a lakomára, húzódoznak az emberek tõle. Vajon miért? Mert nem akarnak változást. Õk a hatalmasok, jól érzik magukat a saját ügyeik intézésében és nem akarnak osztozni senkivel abból, amijük van. Nekik nincs szükségük Isten segítségére, az Isten által felkínált lakomára, õk maguknak olyan lakomát rendeznek, amilyent õk akarnak. A példabeszéd menete megszakad azzal, hogy a király sereget küld, megbüntetni ezeket az embereket, elpusztítja a városaikat. Persze mi ma tudjuk, Isten senkit nem büntet, de ha valaki elutasítja Istennek az ajánlatát, az magára vonja ennek a következményeit. Ha nem szeretetteljes lakomán vagyunk ebben a világban, hanem versengésben, ki-ki az önérdekeit keresi, akkor ebbõl ellenségeskedések, gyûlölködések, háborúk születnek, és sok-sok szenvedés.
Azután újabb szolgákat küld a király. Ezek már az apostolok, és mi, mai keresztények, akiket elküld a világ minden útjára, mindenhol, mindenkit megkeressünk és meghívjunk. És a szolgák összegyûjtöttek gonoszokat és jókat. Igen, az Isten országa nem a tökéletesek társasága. Mindegyikünkben ott van a jó is és a gonosz is. A saját gyengeségeinkkel alkotjuk Isten országát. Ezek a gyengeségek, korlátok, bûnök lassanként el fognak tûnni. Ez az, amit a halálunk után majd meg fogunk tapasztalni.
Ezzel szépen be lehetett volna fejezni a példabeszédet, de a végén van egy kis jelenet ami, mintha elrontaná a lakomának az örömét, a hangulatát. Ez valójában nem ugyanannak a példabeszédnek a folytatása, hanem egy új példabeszéd, hisz az utcáról behozott emberektõl nem lehet megkövetelni, hogy ünnepi ruhában érkezzenek. Ezzel Jézus arra akar tanítani bennünket, hogy nem lehet az Isten országában, a régi mentalitással, az önzés ruházatával jelen lenni. Vigyázz, mert nem lehet úgy bent lenni, úgy kereszténynek tartani magadat, hogy valójában úgy gondolkodsz, és úgy cselekszel, mint azok, akik nem tartoznak az Isten országához. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Isten mindenkit meghív, de kevesen vannak azok, akik nagylelkûen, önmaguk vidám odaajándékozásával vesznek részt a lakomán. Ezeket szenteknek nevezzük. Meg van az esélyünk, hogy mi is ezek közé tartozzunk.

2014-10-12

______________________________

Isten gyermekei vagyunk

Gal 3, 22-29
Szent Pál azt mondja, hogy Isten fiai vagyunk. Úgy tûnik, mintha semmi újat nem mondana. Hozzászoktunk ehhez a kifejezéshez. Persze, Isten fiai vagyunk. Mint ahogy egy családban, a gyermek számára egészen magától értetõdõ, hogy neki vannak szülei, akik szeretik, róla gondoskodnak.
Érdemes elgondolkodni az Istennel való kapcsolatunkról. Hallatlan, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk. Hozzánk tartozik, és mi hozzá tartozunk. Ha megkérdeztek volna, hogy milyen kapcsolatot szeretnénk Istennel, még rágondolni sem mertünk volna, azt kérni, hogy fiaivá, gyermekeivé fogadjon bennünket. Ezt az Istennel való kapcsolatunkat még bûneink sem tudják megszüntetni. Ezt fontos tudatosítani. Ennek fényében átértékeljük az Istennel való kapcsolatunkat. Olyan nincs, hogy Isten elvessen bennünket, kárhozatra ítéljen, azért, mert vétkeztünk. Bármit hibázunk, bármilyen csalódást, fájdalmat okozunk Istennek, Õ akkor is szeret. A Bûneink eltávolítanak tõle, de nem azért, mert Õ eltaszítana magától, hanem mert mi otthagyjuk, hátat fordítunk neki. Õ azonban elküldte a Fiát, hogy kézen fogjon, és visszavezessen Hozzá.
Tudatosítjuk azt a méltóságot, amelyben részesültünk. Fogadjuk el a felénk nyújtott kezet, legyünk Jézushoz hasonló gyermekei a Mennyei Atyának, és egymásnak testvérei.

2014-10-11

______________________________

Megváltásunk

Gal 3, 7-14
Szent Pál az õ csípõs nyelvezetével képes bennünket ismét elmélkedésre késztetni. Áldásról, és átokról beszél. Durván hangzik, hogy Jézus Krisztus átokká lett. Magára vállalta a törvényszegés átkát.
Nem tudtunk a bûn átkos állapotából semmiképp kiszabadulni. Hiába fogalmaztak meg számunkra okos törvényeket, hiába halmoztak el bölcs tanácsokkal, semmi sem szüntette meg a bûnösségünket.
Jézus Krisztus nem úgy jött közénk, mint aki kioktat, bennünket, aki megtanít a helyes útra, hanem egy lett közülünk, egy a legbûnösebb, legátkozottabb emberek közül. Csak innen tudott igent mondani Ádám helyett, aki valamikor nemet mondott Isten üdvösséghozó tervére.
Ebbõl értjük meg, hogy Isten tervei nem szeszélyes istenség tervei, aki felhasználja a teremtményeit a saját elképzelései megvalósítására. Az Isten tervei nem egyébrõl szólnak, mint a mi üdvösségünkrõl, a mi boldogságunkról. Õ bármilyen áldozatra kész, azért, hogy mi boldogak lehessünk. Nem kell többé kiérdemelnünk az üdvösséget, hanem már most arra hív meg minket, hogy Vele éljük a mindennapjainkat.
Köszönjük Szent Pálnak, hogy segített megsejteni valamit megváltásunk titkából, amelyre nem tudunk másképp válaszolni, mint szeretetteljes imádással.

2014-10-10

______________________________

Magyarok nagyasszonya

Magyarok Nagyasszonya! Szent István király kilátástalan helyzetében a Szûzanya oltalmába ajánlotta a magyar népet. Így lett Szûz Mária a magyarok Nagyasszonya. Azt ünnepeljük tehát, hogy a Szûz Mária különös anyai gondoskodással figyel a magyar népre. Olyan, mintha örökbe fogadott volna.
De egyáltalán miért van szükség arra, hogy a Szûzanya segítségét kérjük, az õ oltalmába ajánljuk magunkat, népünket? Miért nem elég Istennek a segítségét kérni, az õ védelme alá helyezni magunkat?
Nehéz, kilátástalan helyzetben, még ha nem is fogalmazzuk meg, de érezzük, hogy milyen jó lenne most az édesanyánk vigasztalása, ölelése. Ugyanígy a nehéz pillanatokban égi édesanyánkhoz fordulunk, mert tudjuk, hogy õ megért minket, részérõl sok-sok szeretetre számíthatunk. Tudjuk, hogy Isten mindig embereken keresztül juttatja el hozzánk az õ segítõ kegyelmét. Az õ anyai szeretetét leginkább Márián keresztül küldi el hozzánk. Ezért, igen is kérhetjük, az õ oltalmát, az õ segítségét.
Más népek királyai épülve Szent István nemes tettét, hasonlóképpen cselekedtek: õk is a Szûz Anyának ajánlották saját népüket. Nem versenyezünk velük, hogy kiket szeret jobban a Szûz Anya, hanem általa ismerjük del, hogy más népek is a testvéreink, ha ugyanaz az égi édesanyánk. Persze, nem vagyunk egyformák. Fontos, hogy ragaszkodjunk a saját hagyományainkhoz, a saját népünk kincseihez, de nem azért, hogy ezekkel kitûnjünk, mások fölé emelkedjünk, hanem hogy gazdagítsuk általuk azt a nagy testvériséget, amire meghívást kaptunk.

2014-10-08

______________________________

Évközi 27. vasárnap

A példabeszédbeli ember szõlõt ültetett. Mindennel ellátta, amire szükség volt: bekerítette, taposógödröt vágott, tornyot épített, ahonnan lehessen õrizni a szõlõt. Bérbe adta, és elutazott. A hallgatói világosan értették, hogy a példabeszédbeli gazda Istent jelképezi, a szõlõ a választott nép, a szolgák pedig, akiket a gazda küld a próféták. A mai elsõ olvasmányban épp az egyik próféta, Izajás hasonló történetet mond. Isten szõlõt ültetett, de ez nem akar jó termést hozni. Izajás, ha tovább olvassuk, azt mondja, hogy az Úrnak nincsenek tetszésére azok az áldozatok, azok a vallásos szertartások, azok az imádságok, amelyeket mondanak. Nem ez az a termés, amit Isten vár a népétõl. Hasonlóképpen az evangéliumbeli példabeszéd szereplõi sem tudják átadni a szõlõ gazdájának a termést, mert nem úgy kezelték a szõlõt, hogy az jó termést hozzon, így nincs mit átadniuk.
Isten szemében kedves termés az emberség, a jóság, a megbocsátás, a segítõkészség. Ha ezek nincsenek meg, akkor a vallásos cselekedeteink nem igaziak, és nem lehetnek kedvesek Isten elõtt.
Az Úr prófétáit gyakran üldözték, megkövezték, megölték, mert nem tetszett, amit Isten általuk üzent nekik.
Végül a gazda a fiát küldte, akit kidobtak a szõlõbõl, és megöltek. Mondhatnánk, hogy meggondolatlan volt az apa. Ha látta, hogyan viselkedtek a szolgákkal, egy hadsereg kíséretében kellett volna, küldje a fiát. Õ teljesen fegyvertelenül küldte. Még mindig bízott a jóságukban. Ezt tette Isten, amikor elküldte Jézus Krisztust közénk. Õ senkinek az életét el nem vette, bár megérdemelték volna. Õ csak életet ajándékozott.
Nem csak 2000 évvel ezelõtt történt ez meg, amikor Jézus Krisztust megölték, hanem ma is megismétlõdik. Isten szavát kiûzzük az életünkbõl, mikor az kényelmetlen számunkra. Isten akaratát kimagyarázzuk az ésszerûséggel, emberi logikával. Ezt történt, amikor egyházi vezetõk áldásukat adták háborúkra, kivégzésekre. Az önzést, a mások kihasználásából való meggazdagodást sérthetetlen magántulajdonnak tekintjük.
Kiûzzük Isten Fiát az életünkbõl, amikor a magunk kitalálta szabályok, eszmék nevében kegyetlenkedünk testvéreinkkel, embertelenek vagyunk egymással.
Nem kell a végtelenségig ismétlõdnie ennek a kegyetlen történetnek. Az Úr Jézus ma ismét hozzánk érkezik. Engedjük be az életünkbe, akkor is, ha azt felforgatja és a maga tervei szerint rendezi újra. Be fogjuk látni, hogy jobb az a termés, amelyet õ vár el tõlünk, mint amihez mi ragaszkodunk.

2014-10-05

______________________________

Szent Ferenc halála

Szent Ferenc halálát ünnepeljük, mégpedig nagy örömmel, hisz igazából nem is halált ünneplünk, hanem életet, azt az életet, amelyet Isten, ami mennyei Atyánk elültetett Ferenc lelkébe. Ez az élet nem ért véget Ferenc halálával, hanem bennünk, kisebb testvérekben, és azokban, akik magukat ferencesnek érzik, tovább él.
De miben is áll ez az élet? Épp a tegnap beszélgettük a testvérekkel, hogy van-e valami sajátossága a ferences prédikációnak. Ugyanígy feltehetjük a kérdést, hogy van-e valami sajátos jellemvonása a ferences lelki életnek. És ebben leginkább Szent Ferenc imái tudnak útbaigazítást nyújtani.
Régebb azt hittük, hogy Szent Ferenc, életének példájával tanít bennünket a lelkiéletre, és kevésbé az írásaival, mert elhitette velünk, hogy õ egyszerû, tudatlan ember volt. De mióta Szent Ferenc írásait kezdtük tanulmányozni, felismertük, hogy igazi lelki mester írásai ezek.
A Szent Ferencrõl szóló életrajzokat olvasva megállapíthatjuk, hogy Szenet Ferenc erõsen Krisztus-központú. Krisztus az, akivel Ferenc együtt érez, amikor a leprást megcsókolja. Krisztus az, aki a San Damiano-i keresztrõl szól hozzá, és arra szólítja fel, hogy építse Egyházát. Mikor a Porcinkula templomnál meghallotta, hogy Krisztus az õ tanítványait szegényen indította útra, bot, és saru nélkül, õ is azonnal elhatározta, hogy ilyen szegényen követi Krisztust. Amikor Geccioban a jászlat felállította, érzékelni akarta, saját szemeivel látni, érezni azt, amit a kisded Jézus érzett Betlehemben. Alvernán is érezni akarta azt a szeretetet, amellyel Krisztus szeret bennünket, és azt a szenvedést, amelyet Krisztus értünk elviselt. A Krisztussal való együtt örvendés és együtt szenvedés tanúiként jelentek meg Ferenc testén is Krisztus sebhelyei. Nem hiába jegyzi meg Celanoi Tamás, mikor Ferenc meghalt, és a testvérek mindnyájan szemlélhették testén a sebhelyeket, hogy a szeplõtelen Bárány képe ismétlõdött meg szemük elõtt.
És bár Krisztus ennyire fontos volt Ferenc életében, meglepõ, hogy az általa megfogalmazott imák között nincs egy sem, amelyik Krisztushoz szólna. Kivétel a liturgiából átvett ima, amellyel minden alkalommal köszöntjük a közöttünk jelenlévõ Krisztust. A személyes imái mind a Szentháromság egy Istenhez szólnak, a Mindenható Istenhez, aki van, aki volt, és aki eljövendõ, a Mindenható szentséges, és hatalmas Istenhez.
Honnan ez az ellentmondás? Hogy van az, hogy, aki számára Krisztus ennyire fontos, akinek a Krisztus követése, a Krisztussal való egyesülés a legfõbb vágya és törekvése, az egy imát sem mond Krisztushoz? Vagy félreértelmeztük Ferencet? Szó sincs róla? Nem hiába mondta Szent Bonaventúra, és sokan mások Ferencrõl, hogy õ az „alter Cristus”. Ferenc azért nem mond Krisztushoz imát, mert õ Krisztussal egyesülve imádkozik. Benne a Lélek mondatja, Krisztussal együtt: Abba, Atya. Ezért, fõként a mennyei Atyához szól az imája Krisztus nevében. Érdemes ilyen szemmel végigolvasni Ferenc imáit, fõként az Úr Misztériumainak zsolozsmáját. Krisztust idézi, akirõl azt mondja Ferenc, hogy értünk kérte az Atyát, amikor önmagáért imádkozott: „Atyám, dicsõítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsõítsen téged. Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, õk is velem legyenek.” Tehát Ferenc így imádkozik, mint aki Krisztussal van. Ugyanezt az imát megismétli a Hívekhez írt levélben is. Ugyanezt fejezi ki a Fölséges Isten dicsérete, amelyet Ferenc a Vernahegyi stigmatizáció után írt. A stigamatizáció után sem Krisztushoz szól az imája, hanem Krisztussal együtt szól az Atyához: Szent vagy, egyetlen Úristen, ki csodákat mûvelsz. Szentséges Atya, ég és föld királya! A Naphimnusz is krisztus imája, aki eljött, testvérünk legyen, és segítsen bennünket a Mindenható, Fölséges és Jóságos Urat dicsérni, és dicsõíteni, neki hálát adni, és alázatosan szolgálni õt.
Mi tehát a sajátos jellemvonása a ferences imának? A Szentháromságos jelleg. A Lélek indít bennünket, hogy Krisztus testvérei legyünk, a Mennyei Atya gyermekei legyünk, minden teremtménnyel együtt, és Krisztussal egyesülve dicsõítsük az Atyát.
Áldott vagy Mindenható, Szentséges, Fölséges és Hatalmas Isten, hogy útmutatóul, és példaképül adtad nekünk Ferenc testvért. Segíts, hogy a neki adott kegyelmi életet mi is méltón hordozzuk, és továbbadjuk testvéreinknek, kikkel megajándékozol minket.

2014-10-04

______________________________

Angyalok

Kiv 23, 20-23a
A katolikus egyház tanítása arra szólít fel bennünket, hogy elismerjük az õrangyalok létét, sõt, hogy szeressük õket. Néha az a benyomásom, mintha zavaró tényezõ lenne az õrangyalok léte. Most már nem tudom, hogy a szentek közbenjárását kérjem, vagy az õrangyalok segítségét, és nem mindig világos számomra, hogy mi ezek között a különbség.
De kik is ezek az angyalok?
Jó tisztázni, hogy az õrangyal nem egy superman, aki természetfeletti képességeit latba vetve segítségünkre ott terem, oda repül, ha valami baj ér. Nem is olyan, mint az Aladin lámpásából kisjövõ szellem, aki teljesíti gazdája kívánságait, és nem is egy csodatücsök, aki a fülünkbe súgja idõnként, hogy mit kell tennünk, vagy mire vigyázzunk.
Az angyalok szellemi lények. Angyal a feladatuk, nem a nevük. Õk Isten küldöttei. Azért küldi õket Isten, hogy támaszaink legyenek a bennünk zajló küzdelmeinkben. Bennünk, ami értelmünkben, a mi érzelmeink hatása alatt, a mi akaratunk irányítása alatt dõl el, hogy cselekedeteink Isten fele visznek, vagy eltávolítanak Istentõl. Egyrészt az angyalok próbálnak segíteni abban, hogy helyesen döntsünk, a jót válasszuk, másrészt a gonosz lelkek minderrõl le akarnak beszélni minket, hogy a döntéseinkben csak a magunk vágyait vegyük figyelembe, és ne az Istenét. Ez a küzdelem szükséges a mi lelki növekedésünkhöz.
Miért jó nekünk tudni errõl a küzdelemrõl? Miért jó tudni a lelkek harcáról, ami bennünk zajlik? Ha tudom, hogy Istennek, az õ angyalainak, és a gonosz lelkeknek nem mindegy, hogy mi a kimenetele ennek a küzdelemnek, én magam is komolyabban veszem a küzdelmeimet.

2014-10-02

______________________________

Gyógyír a szomorúságra

Jób 3, 1-3. 11-17. 20-23
Eléggé elkeseredett hangnemet üt meg Jób a mai olvasmányban. Semmi örömet nem lel az életében, semmi értelmét nem látja a küzdelmeinek, és azt kívánja, hogy bárcsak meg sem született volna, vagy bárcsak meghalhatna. Haragszik Istenre, mert homályba burkolja õt, haragszik a gonoszokra, akik ellene tombolnak, és önmagára, mert az ereje megfogyatkozott.
Bizony, néha az ember elkeseredik, és ilyenkor mindent feketén lát, butaságokat gondol, s ha dönt, rossz döntéseket hoz.
Jób kereste a megoldást, a gyógyírt a szomorúságára, de az igazi gyógyírt Jézus evangéliuma hozta meg, aki nem bosszút akar állni, hanem megmenteni az embereket. A gyógyír, amelyet õ hozott a megbocsátás. Isten megbocsát nekünk. Bocsássunk meg mi is Neki, amiért nem azt teszi, amit mi elvárnánk tõle, bocsássunk meg a testvérünknek, amiért nem olyan, amilyennek mi szeretnénk, és bocsássunk meg önmagunknak, amiért nem rendelkezünk azokkal a képességekkel, melyekre vágynánk.
A megbocsátás, a kiengesztelõdés elhozza a békét a lelkünkbe, a közösségünkbe.

2014-09-30

______________________________