Napi gondolatok

Azzal világítsunk, amit kaptunk

2014-01-30

______________________________

Csendesedjünk el

2014-01-29

______________________________

Tedd, amire kér...

2014-01-28

______________________________

Vádolás és párbeszéd

2014-01-27

______________________________

Megtérõk

2014-01-25

______________________________

Ami az Úrtól jön az mindig az életrõl szól

2014-01-22

______________________________

felismerni a lényeget

2014-01-21

______________________________

Új ruha

2014-01-20

______________________________

Nekünk is legyen királyunk?

1 Sám 8, 4-7. 10-22a
Abban az idõben Izrael törzsek szövetsége volt. Idõnként bírákat küldött közéjük az Úr, hogy összefogja, és a helyes útra terelje õket. Az utolsó ilyen bíra épp Sámuel volt. A nép, látva, hogy a környezõ népeknek mind királyaik vannak, azt szerették volna, hogy nekik is királyuk legyen. Sámuel nem tapsolt az ötletnek, mert úgy érezte, hogy ezzel a nép Isten uralmát akarja háttérbe szorítani, helyette, egy konkrét, megtapasztalható királyt akarnak maguknak. Sámuel fel is sorolja a hátrányait a királyságnak, de õk ennek ellenére kitartanak a kérésük mellett. Egyetlen érvük, hogy nem akarnak lemaradni más népektõl, õk is olyanok akarnak lenni, mint a többi nép. Épp arról mondtak le, ami õket kiemelte a többi nép közül. Büszkén mondta annak idején Mózes: „a többi nép azt fogja mondani, valóban bölcs, és okos nép ez a nemzet, mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr?” (Dt 4,7). Ezt a közelséget akarják feláldozni, azért, hogy olyanok legyenek, mint mások. Mikor az Istennel való személyes kapcsolat meggyengül, már nem látják azt annyira fontosnak. Mikor a lélek szegény, fontosabbá válik a külsõ, ami látszik, a mások véleménye.
Eszembe jutott, mi mindenrõl lemondanak saját értékeinkbõl népünk fiai, azért, hogy olyanok legyenek, mint a nyugatiak. Milyen sok keresztény szégyelli, hogy õ hisz, hogy templomba jár. Titkolja, amikor olyanok társaságában van, akik nem gyakorolják a hitüket. Bizonyára nektek sem könnyû habitusban megjelenni a teológián, amikor a kispapoknak, jó része még a papi civilt sem viseli.
Nem akarunk beállni azok közé, akik önként alá akarják vetni magukat a földi királyok kényuralmának. Már a nagykereskedõk szabják meg, hogy mit ehetünk, és mit ihatunk, a médiából tudjuk meg, hogy mi a véleményünk, a bankok döntik el, hogy mit tehetünk, és mit nem tehetünk a pénzünkkel. Ne engedjük hát, hogy a lelkünkön is mások uralkodjanak. Fogjuk szorosabbra az Istennel való kapcsolatunkat, hogy merjünk igaz emberek, hívõ keresztények és hiteles kisebb testvérek lenni, akkor is, ha ezt nem mindenki díjazza.

2014-01-17

______________________________

Helyettünk nem harcol

1 Sám 4, 1-11
Izrael komoly vereséget szenved el a filiszteusoktól. A kérdés, amelyet feltesznek a csata után, ismerõsként hangzik: miért engedte meg Isten, hogy vereséget szenvedjünk? Hány ember teszi fel újra és újra a kérdést: miért engedi meg Isten, hogy baj érjen?
Megoldásként az izraeliták azt találják ki, hogy a szövetség ládáját vigyék ki a csatamezõre. Elsõ hallásra úgy tûnhet, mintha az Istenbe vetett bizalmukat fejeznék ki ezzel: magunkra túl gyengék vagyunk, ezért az Urat hívjuk segítségül. A szövetség ládáját akarták kivinni, a választott nép „szentségét”, Isten jelenlétének látható jelét. Mintha Isten hatékonyabban tudna mûködni, ha közelebb van. A szövetség ládáját amuletté alacsonyították, amelyet azért hordoznak egyesek, hogy szerencséjük legyen, vagy, hogy baj ne érje õket. Istent mintegy kényszeríteni akarják arra, hogy segítsen nekik.
Nagy kísértés ez számunkra is a nehéz pillanatokban, amikor a hitünk ingadozik, szeretnénk érezni Isten jelenlétét. Szeretnénk, ha azonnal közbelépne, és az õ hallgatása miatt elveszítjük a belé vetett bizalmunkat. Nem merjük rá bízni magunkat és különféle „szent” cselekményekkel próbáljuk Õt rábírni, hogy azt tegye, amit kérünk tõle: kilencedek, felajánlott rózsafûzérek, böjtölés, csodás érem hordása, melyek önmagukban mind jó dolgok, de babonává alacsonyítjuk, amikor ezekkel Istent rá akarjuk venni valamire.
A filiszteusok példájából is tanulhatunk. Bár megijednek, amikor ujjongást hallanak az izraeliták táborában, hisz tudják, hogy az a hatalmas Isten jött az ellenség táborába, aki kivezette õket Egyiptomból. Ennek ellenére bátorítják egymást: harcoljunk férfiakhoz méltón. Félnek, de nem menekülnek el, hanem harcolnak és gyõznek, míg az izraeliták elvárják Istentõl, hogy helyettük harcoljon.
A mi küzdelmeinket Isten helyettünk nem fogja megharcolni. Persze, hogy imádkoznunk kell a nehézségek közepette, de csak azért, hogy megértsük, mi a tennivalónk, és azt meg is merjük tenni.

2014-01-16

______________________________